Írásom előtt kíváncsiságból szörfözgettem a hazai zenei portálok között, és meglepetésemre a Billy „Mosh” Milano vezette M.O.D. zenekarról, leszámítva a két magyarországi fellépést, szinte semmit sem írnak. Persze mi is ludasak vagyunk itt a Rockvilágnál, mert egy apró cikk szerepel nálunk is, az amúgy kisebb-nagyobb megszakításokkal, de 1986 óta működő csapatról. Ez által adja magát a felvetés: a KlasszikuShock rovatunkban egy ennyire alacsony publicitással rendelkező bandának joggal szerepelhet bármelyik lemezük is az eddig megjelent hét album közül? A válasz pont a frontember személyiségében rejlik, aki ha sosem tudta saját zenekarával még csak meg sem közelíteni azt a kultikus státuszt, amit anno az S.O.D.-val elért, miatta az M.O.D. is megér egy írást. Az 1989-ben megjelent Gross Misconduct lemeznek legalábbis mindenképp a rovatban a helye.
Az M.O.D. (Method Of Destruction) 1986-ban alakult, amikor Billy Milano számára nyilvánvalóvá vált, hogy az S.O.D. (Stormtroopers Of Death) történet még a Speak English Or Die! lemez hatalmas sikere ellenére sem folytatódhat az Anthrax egyre telítettebb naptára miatt. Az S.O.D. első – és sokáig egyetlen – nagylemeze, az 1985-ös Speak English Or Die! tulajdonképpen véletlenek sorozatának köszönhette megszületését. Az egész onnan indult, hogy az Anthrax 1985 derekán rögzítette első Joey Belladonnával készített nagylemezét, a Spreading The Disease-t, de még maradt némi stúdióidejük. Mivel az Anthrax nem rendelkezett további anyagokkal, amit felvehettek volna, így Scott Ian gitáros és Charlie Benante dobos úgy gondolta, kihasználják az alkalmat, és normális körülmények között is rögzítik annak a projektnek néhány dalát, amellyel egy ideje már zenélgettek a szabadidejükben. Természetesen zeneileg eltérőek voltak az anyazenekar stílusától. Mivel Scott Ian imádta a New Yorkban mozgolódó színtér olyan zenekarait, mint az Agnostic Front, a Cro-Mags vagy a Bad Brains, így nem is lehetett kérdéses, hogy valami crossover HC-vel rukkolnak elő. Énekesnek a The Psychos basszusgitárosát, Billy Milanot kérték fel, a basszeros pedig az a Dan Lilker lett, aki az Anthrax eredeti basszerosa volt, de alig pár hete rúgták ki onnan. Szerencsére harag nem volt köztük, mert az időközben a Nuclear Assaultba átnyergelt bárdista vállalta a projectet. Ezt a történetet nem is részletezem tovább, a lényeg az, hogy Billy Milano csúnyán átverve érezte magát, miután a lemez hatalmas sikere ellenére a többiek visszamentek saját zenekaraikhoz, őt pedig ott hagyták parlagon.
A mázsás metal-törpe teli volt méreggel, és hajtotta a becsvágy is, hogy ő bizony megmutatja a világnak, tud olyan zenét írni, mit az S.O.D.. Egy betűt lecserélve 1986-ban megszületett az M.O.D.. Már a bemutatkozó nagylemezük, az 1987-es U.S.A. for M.O.D. leginkább a provokatív szövegeknek köszönhetően óriási port kavart. A közvélemény többsége rasszistának, azonban néhányan egyenesen fasisztának nevezték Billy és társai nézeteit. Mindenesetre a frontember elérte a célját, egész Amerika róluk beszélt. A makacs Billy lecserélte maga körül a teljes zenekart, majd jött az 1988-as Surfin’ M.O.D. EP, mely a poénosabbra vett szövegeivel némileg csitította a kedélyeket. A New Yorkból származó zenekar második nagylemeze, az 1989-es Gross Misconduct pedig már egy finomabb hangvételű, de igényes crossover muzsikát rejtett.
Az M.O.D. 1988 elején az Exodus társaságában turnézott Amerikában. Mivel Ken Ballone basszeros eltörte a kezét, ezért már a turnén John Monte bőgőzött helyette. A turné végeztével John közölte a frontemberrel, hogy szívesen maradna, amennyiben új gitárost és dobost keresnének. Az arizonabeli Phoenixben felléptek egy fesztiválon, ahol a Zoetrope is zenélt. Billy Milano innen „lenyúlta” Louis Svitek gitárost, dobosnak pedig a banda korábbi dobtechnikusa, Tim Mallare volt a legkézenfekvőbb választás. Így összeállt a Gross Misconduct albumot elkészítő négyes. A debütáló albumhoz képest az volt az egyik legnagyobb változás, hogy míg azt teljes egészében Billy Milano írta, itt a dalok összerakásánál igazi csapategység dolgozott. Mindenki részt vett a dalszerzésben, szövegírásban, az egész albumot közösen hozták össze. Ez pedig érződik is a dalokon. Zeneileg persze a megszokott thrash/HC/crossover elegyet kapunk ala Anthrax, D.R.I. stílusban, de nézzük a szövegeket, hiszen mind a mai napig Billyt ezért utálják a legtöbben. Szerintem nem létezik olyan zenész, politikus akinek ne szólt volna be valamelyik dalában. Ehhez képest a Gross Misconduct szövegei felettébb intelligensek. Billyhez képest mindenképp! A lemezt nyitó No Hope a maga intrósan kezdő monoton riffelésével azokról a lusta emberekről szól, akik nem hajlandóak dolgozni. Nevezzük őket munkanélküli segélyen élőknek? A No Glove, No Love az AIDS-ről szól. 1989-et írtunk, a közvélemény igazából akkoriban kezdett el foglalkozni ezzel a járvánnyal, mely a mai napig szedi a halálos áldozatait. A dal érdekessége, hogy Billy a hard rocker Tesla gitárosával, Brian Wheattel írta közösen. A True Colors a lemez klipes nótája, egyben John Monte bőgős témája, azokról a barátokról, akik feltehetőleg irigységtől vezérelve elpártolnak tőlünk. Az Accident Scene azokról szól akik ittasan vagy belőve ülnek volánhoz, majd érdekes módon az általuk okozott balesetben pont a vétlenek halnak meg. A Godzula hivatalosan a híres Godzilla film első részéről szól, de mivel a film tulajdonosa 100 ezer dollárt kért volna a névhasználatért, ezért lett a Godzilla „Godzula”. Az E Factor az európai sajtót hajtja el melegebb éghajlatra, hiszen Milano-ék ezen a földrészen is megkapták a magukét korábban az újságokban. A címadó Gross Misconduct a szemet szemért, fogat fogért elvet követi. A Satan’s Cronies a sátánista image kicsúfolása. A dal tele van azokkal a klisés szövegfordulatokkal, amit a black/death metal bandák alkalmaznak. Az ezt követő In The City kilóg a lemezről ugyanis ez egy Fear nóta punk/crossover átirata. A Come As You Are üzenete, hogy minden esetben légy önmagad. A Vents Billy egyik régi kapcsolatát boncolgatja, amolyan se veled, se nélküled effekt. A Theme ötlete a már említett Exodus turnén vetődött fel, igazi bulinóta. Majdnem Friggin’ In The Riggin’. A P.B.M. a Phoney Business Man rövidítése, azokat küldi el a francba, akik a rockszakmában fűt-fát ígérgetnek a zenekaroknak, aztán jól átvágják őket a palánkon. Az LP-t záró (a CD verzión van még egy bónusz nóta) The Ride a függőség, legfőképp a kábítószerektől való függőség problémáira hívja fel a figyelmet. Ugye, hogy nem is olyan vérlázító a mondanivaló? Az más kérdés, hogy Billy a koncertek összekötő konferálásainál a mai napig hajlamos beugatni az embereknek, de lelke rajta. A lemez hangzásával kapcsolatban muszáj még megemlítenem a producer Alex Perialas (Anthrax, Overkill, Testament stb.) kiváló munkáját.
Érdekesség, hogy az elején ecseteltem Milano mennyire be volt rágva az S.O.D. tagjaira, amikor megalapította saját zenekarát, a debütáló U.S.A. For M.O.D. albumot ennek ellenére Scott Ian producerelte, és az elődjéhez hasonlóan brutális, politikailag inkorrekt, félkomoly szövegekkel operáló zenekarnak 1997-ig futott a szekere. Aztán feloszlottak, majd 1999-ben jött a jól ismert S.O.D. reunion. Mivel az is kárász életűnek bizonyult, Milano 2001-ben feltámasztotta az M.O.D.-t, ami szintén időlegesnek bizonyult. Billy végül 2012-ben, a banda fennállásának huszonötödik évfordulójára rakta össze ismét az M.O.D.-t. Új lemezt ugyanakkor a 2007-es Red, White & Screwed óta nem készítettek. 2014. február 17-én fennálásuk során először játszottak hazánkban. A Kontra Klubos (Liliom u. 41., a Trafó pincéje) buli után idén, augusztus 4-én a Dürer Kertben újabb fergeteges bulival ajándékozták meg azokat, akik még hisznek az underground crossover erejében.
Pontszám: 7/10
Az együttes tagjai:
Billy Milano – ének
Louie Svitek – gitár
John Monte – basszusgitár
Tim Mallare – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. No Hope
02. No Glove No Love
03. True Colors
04. Accident Scene
05. Godzula
06. E Factor
07. Gross Misconduct
08. Satan’s Cronies
09. In The Cite (Fear feldolgozás)
10. Come As You Are
11. Vent
12. Theme
13. P.B.M.
14. The Ride
15. Dark Knight (csak a CD verzión)
