A Paradise Lost az Paradise Lost. Mindegy, épp melyik korszakukat élik, hogy ismét a hörgősebb, doomosabb világban úszkálnak, vagy a Depeche Mode-ot megszégyenítő szintipop vizeken eveznek, a zenéjük így is, úgy is különleges és egyedi. Újabban ismét a korai vonal felé haladnak vissza, sőt, teljesen el is érték azt. Nick Holmes énekes újra hörög, elhagyták az elektronikus elemeket, a gitárok pedig a legsúlyosabb hangzásban ontják magukból a sötétséget. A „The Plague Within” album megjelenése után be is jelentették, hogy ősszel ismét hazánkba látogat a zenekar, így nem is volt kérdés számomra, hogy immáron sokadszorra, de újfent találkoznom kell a minden idők legsúlyosabb emocionális töltetét magával hordozó zenekarral.
Az „Elveszett Paradicsom” egy ikon a metálzene palettáján. Nemcsak azért, mert a második, Gothic című lemezükkel stílust teremtettek – amit ők később jól el is hagytak –, hanem azért is, mert akármibe is nyúltak bele, az arannyá vált.
Az említett Gothic album máig mérföldkő, hiszen elkezdett valamit, amit később zenekarok tucatjai követtek, majd ennek a világnak a letisztultabb, ugyanakkor még sötétebb vonala az 1995-ös Draconian Times lemez, ami mai napig a banda legjobb anyaga, és egyben egyike azon kevés lemezeknek a rock- és metálzene történetében, amire minden kritikus hezitálás nélkül vágja rá a 10/10-et.
Itt egy kis irányváltás jött, s noha a sötétség és a szenvedés megmaradt a dalokban, a One Second album már-már jobb Depeche Mode lemez, mint bármelyik Dave Gahanéktől.
A Symbol of Life-fal az indusztriál peremét súrolták már, de azt is magas szinten, majd szép lassan elkezdtek visszatérni a gyökerekhez, hogy aztán idén a Plague Within lemezzel ismét ott találják magukat, ahonnan a 90-es évek elején elindultak.
Megosztó korong lett, hiszen rengeteg rajongója van az elektronikusabb érának is, akik nem annyira díjazták ezt a visszafordulást, de persze voltak sokan, akiknek épp ez volt ínyére. Nekem bejön ez a lemez is, hiszen ez is csak PL, és mint azt a bevezetőben írtam, mindegy, melyik korszakukat élik, ugyanaz a recept. Zenei köntöstől függetlenül meg fog érinteni, meg fog rázni az, amit hallasz, és ahogy hallod.
Tipikusan az a zene, amire ugyan lehet bulizni, de így is, úgy is meggyötör.
Teltház fogadta a csapatot a Dürer Kertben, ahol egy másik teremben közben thrash metál csapatok szaggatták a gitárokat, de nem is gondoltam arra, hogy átnézzek, annyira magával ragadott a Paradise Lost hangulata. Előzenekarnak a német-angol Lucifer volt terítéken, akik kicsit mítikus vonalú zenéjükkel igyekeztek felrázni a hangulatot, több-kevesebb sikerrel. Nem volt rossz, amit csináltak, csak szerintem nem illett ide. Ez a fajta zene és a stílus kicsit a 70-es évekre emlékeztetett, s noha volt pár jóféle, kapós riff, nem hozta azt a súlyt, amit egy Paradise Lost előtt elvárnánk.
Háromnegyed kilenc után egy kicsivel aztán betoppant a színpadra a brit legenda, és itt szó szerint kell érteni a toppanást. Nem volt itt nagy felvezető show, hosszú intró, nemes egyszerűséggel besétáltak a fiúk és elkezdték bő másfél órán át tartó lélektiprásukat.
A Dürer nagytermében mozdulni sem lehetett, teltház várta Nick Holmesékat, és ahogy sejteni lehetett, zömmel az új korong dalaival telepakolt setlisttel érkeztek hozzánk.
Lehetne ragozni, hogy nem volt tökéletes a hangzás, hogy a fénytechnika katasztrofális volt, de igazából nem kell ezen rágódni, mert ettől függetlenül a hangulatra nem lehetett panasz. És akkor igazából tárgytalan is a hiányosságokról való vitatkozás, mert a hangulat az első, és ennek a zenének olyan atmoszférája van, amit nem hiszem, hogy más koncerthelyszín vissza tudott volna adni Budapesten. Nagy rajongók emlékezhettek, hogy sok-sok helyen megfordult már a csapat a fővárosban, de sosem volt még igazán kiváló a helyválasztás. Most sem volt tökéletes, de eddigi pesti koncertjeik közül messze ennek a pici katlannak volt a legjobb az atmoszférája ehhez a súlyos, nyomasztó zenéhez.
Hamar sikerült így túllendülnöm a hangosítási problémákon, amit látszólag a zenekar is elfogadott, hiszen egy, a közönségből érkező bekiabálást, miszerint „Nick, nem hallunk téged”, csak úgy reagált le a frontember, hogy nyugi, én sem magamat. És az ilyen apró kis beszólások sokat dobtak az este hangulatán, ugyanis Holmes mester sosem volt az az igazi showman. Általában fogja csak a mikrofonját és elénekli, amit kell, de alig kommunikál. Most azért egy-két poénra telt az erejéből, amelyek közül a legnagyobbat a csapat bemutatásával sütött el. „Hello, we are the Paradise Lost, a norwegian death metal band from Sweden” (Hello, mi vagyunk a Paradise Lost, egy norvég death metál zenekar Svédországból).
Úgy látszott, a közönséget nem nagyon zavarja, hogy a hörgősebb tételek vannak előtérben, és szinte kivétel nélkül minden dalra nagy buli volt az első sorokban. A darálósabb blokkot oldandó azért bevetettek a buli közepe táján egy Erasedet, amitől mindenki táncba kezdett, majd újra visszatértek a hörgéshez, és doomosabb vonalhoz. Számomra az este legnagyobb csalódása a Beneath The Broken Earth nóta volt, ami az új album leggyengébb tétele szerintem, és élőben sem fogott meg, viszont a többi hat tétel az idei korongról hatalmasat ütött. Zárásként persze a Say just Words-öt kaptuk, ami nemes egyszerűséggel a legjobb dal, amit valaha írtak. Nem csak ők, úgy világszinten. Lehet vitatkozni, elküldeni engem melegebb éghajlatra, de amellett, hogy ez a dal egy energiabomba, hogy táncolható, hogy részegen az éjszakába üvölthető, és kb. minden rocker ismeri a földön, ugyanúgy egy lélektépő, szívszorító nóta, ami – ha odafigyelsz a szövegére – simán magával sodor, és egyik pillanatról a másikra az önfeledt szórakozásból a letargia mocsarába rángat.
Egy kívülállónak akár az egész zenekar egy depresszív valaminek tűnhet, és egy bulizhatatlan zeneözönnek, de ez nagyon nem így van. Ahogy mindennek, aminek lelke van, a Paradise Lost előadásmódjának is van egy íve. Érzed, hogy szomorú, érzed, hogy fáj, ugyanakkor, az az energia, az az érzelembomba, amit a hangszerek kiadnak, ahogy Nick Holmes énekel, mégis kiragad ebből a mocsárból, és arra a 80-90 percre, amíg tart a koncert, valami teljesen más világba repít, hogy az utolsó hang lecsengésével visszazuhanhass a szürke hétköznapok rohanásába.
Minden dalban, minden koncertjükön ez az igazából leírhatatlan kettőség van jelen. Úgy fáj, hogy élvezed, és úgy leszel tőle boldog, hogy közben centiről centire süllyedsz el az érzelmek legsötétebb tengerébe. Szomorú, és mégis szép egyszerre, és erre rajtuk kívül ilyen szinten más nem képes.
Felesleges azon bánkódni, hogy nem volt minden tökéletes, hogy melyik dalok hiányoztak a listáról, a Paradise Lost megint letarolt minket. Attól, hogy az ember ezt a zenét szereti nem lesz depressziós, nem lesznek „öngyi” hajlamai, egyszerűen csak érez. És értékeli, illetve átéli azt, hogy van még olyan csapat, akiknek a zenéje arról szól, amiről az igazi zenének kell: az érzelmekről!
Mint mindig, ez most is örök élmény marad, szombaton Bécsben ismétlünk, mert a világ egyik legalulértékeltebb és legjobb zenekarából sosem elég!
Még pár kép a PL buliról IDE KATTINTVA!
