Ha nem haragszol kedves olvasó most rögvest állást foglalok, miszerint  a HOL idei, immáron tízedik albuma kifejezetten jóra sikeredett. Mint szinte minden nagy bandát, őket is körülveszi az a tézis, miszerint van két – három etalon albumuk, amit megugrani nem fognak, talán soha nem is lesznek képesek rá. Jelen esetükben ezek a főművek a debüt, illetve Sahara voltak, aztán közmegegyezéses kedvenc még az őket ismerők részéről az újrakezdés után készült Come To My Kingdom, illetve a World Upside Down is. Túllépni ezeken természetesen most sem sikerült, viszont legjobban megközelíteni, a hangulatot újból elkapni, nem mellékesen a legjobb dalokat összerakni talán most sikerült a legjobban az említett korszak óta.

Rögtön a nyitó GoTo Hell olyan elementáris, dallamóriás, amelyről AOR/ Hard Rock berkekben biztosan csakis felsőfokon beszélnek majd a rajongók. Valahogy így kell megkezdeni egy valamire való rock albumot. Azt, hogy James Christian mekkora megatorok, most magyarázni nem fogom, minden kétséget kizáróan a legnagyobb vokalisták között van a nevének a helye.  Olyan könnyen megjegyezhető, azonnal ragadó dallamokat présel ki magából ez a fickó, hogy már az élményszámba megy, nem beszélve az ezer közül is rögtön felismerhető hangszínéről. Aztán a címadónál folytatódik a hangulat, bár kicsikét stagnál, mígnem a Pillar OF Salt képében újból egy igazi AOR dallamorgia következik. De felsorolni meg sem próbálom a dalokat, mert mint a jó albumoknak, ennek is az a sajátossága, hogy kiemelni képtelenség lenne, így egyben van rendben, gyengébb dalt talán csak rosszindulatból találnék. Annak pedig itt semmi helye. Mindezek mellett kellően változatos anyag, tempósabb, ritmusosabb és természetesen az ebben a stílusban elmaradhatatlan lírai nóták kellő időben váltják egymást.

A „B” oldalt talán még rá is pakol egy lapáttal, elég csak meghallgatni az Another Dawn , Eye Of The Storm, Ain’t Suicidal dalcsokrot, amit megfejelni már csak egy Stand And Deliver- rel lehet. Ami ott van a végén, és arra késztet ,hogy úja és újra elindítsd ezt 21. századi AOR dalgyűjteményt. Merthogy szinte észre sem lehet venni, miszerint ezek a dalok a nyolcvanas évek Hard Rock kreációinak  mai megfelelője. Ügyesen rakták össze a megszólalást, minden döbbenetesen jól, kivételesen arányosan szól, ami sajnos nem volt minden eddigi albumuk sajátja, így csak bólogatni lehet az eredményre.

Egyetlen hibapontként kezelhető tulajdonképpen a szólók jellegtelensége, valahogy nem érezni a karakterességüket. Ami persze ebben a stílusban nem mérvadó, viszont legalább annyira feltűnő. Ezen felül viszont kihozták magukból a jelenlegi maximumot a srácok, nem csapták össze az albumot, becsületesen megírtak mindent hangról hangra.  Viszont botorság lenne egy újabb mesterművet várni, abból nem terem csak úgy csettintésre. Ha kíváncsi a rajongó, miként szólhatnak ezek a dalok élőben, hamarosan letesztelheti, ugyanis a zenekar október 15.-én Budapesten játszik.

Pontszám:  9