Golgotha címmel hivatalosan holnap jelenik meg a W.A.S.P. tizenötödik stúdiólemeze Sokat kellett rá várnunk, hiszen a banda karrierjében rekordhosszúságúnak számító hat év szünet után követi a legutóbbi albumot, a 2009-es Babylont. Blackie-ék tehát rendesen megvárakoztatták a rajongókat, közel négy évet dolgoztak az új dalokon, míg végül arra jutottak a felvételek jelenlegi formájukban már rászabadíthatóak az emberiségre. A frontember elmondása szerint saját hibáiból is tanult, ezért is zárta le a Golgotha-t. Hivatkozásaiban az 1992-es The Crimson Idol lemezt említette, mely megírásánál szintén sokat dolgozott, az évek folyamán azonban annyit változott a személyisége, hogy a végeredménnyel már nem volt maximálisan elégedett. Az még a jövő titka, utólag miként nyilatkozik majd az új lemezről, jelenleg azt állítja, stílusilag a legutóbbi két lemezre, a 2007 Dominator, és a már említett Babylonra hajaz. Hát nézzük, akarom mondani, hallgassuk…
Bármily furcsa, életem első műsoros kazettája a W.A.S.P. Live..In The Raw című 1987-es koncertjét tartalmazta. A „best of”-nak is beillő anyag után pedig nem volt nehéz a banda rabjává válnom. Pontosítva, a frontember Blackie Lawless dallamvilága ejtett rabul, mert az már a csapat megalakulásától kezdve nyílt titok volt, hogy Lawless egy összeférhetetlen diktátor. Valahogy engem mindig a Running Wild-főnök Rock’n’Rolf-ra emlékeztetett, de amíg a kalózvezérnek a kezdeti időkben Majk Moti volt a hű fegyverhordozója, addig Lawless-t hosszabb távon csak Chris Holmes tudta elviselni. Persze Holmes is már csak legenda a W.A.S.P. történelemkönyvében, a Golgotha albumot, azonban meglepetésre, ugyanaz a formáció rögzítette (Blackie mellett Doug Blair gitáros, Mike Duda basszuseros és Mike Dupke dobos), akik a legutolsó Babylont is elkövették. Azt már csak széljegyzetben említem, hogy nem Blacke-ről beszélnénk, ha a Golgotha lemez után Dupke ne farolt volna le, így Patrick Johansson, Yngwie Malmsteen ütőse játszik majd a bandával a turnén.
A Golgotha egy héber szó, ami Krisztus keresztre feszítésének helyét jelenti. Több zenekar használta már fel, akár lemezcímnek is (példaképp határainkon belül is szétnézhetünk), én ennél bővebben nem kívánnék a jelentésével foglalkozni, mert távolról sem mozgok otthon a témakörben. Az viszont már az elsőként nyilvánosan bemutatott dal, a Last Runaway, illetve a dalszöveges videó formájában közzétett Scream esetében egyértelmű volt számomra, hogy Blackie jottányit sem tért el az őt immáron két és fél évtizede jellemző kliséktől. A korongot nyitó Scream, akár a klasszikus Wild Child kistestvére is lehetne. Fogós gitárdallamaival és remek refrénjével a Last Runaway is ül rendesen. A Shotgun gitártémái pedig újfent meggyőztek arról, hogy Blackie remek partnerre talált Doug Blair személyében (a kérdés vajon Doug meddig bírja majd a főnököt). A lírai hangvételű Miss You akár a The Crimson Idol metal operán is helyet kaphatott volna, bár engem a dal kibontakozása a Dominator korong csúcseposzára, a Take Me Up-ra is emlékeztet. Aztán persze olyan szerzemények is akadnak, amik több hallgatást igényelnek, ebbe a körbe tartozik a bandára annyira jellemző enyhe ősrockos vibrálást is rejtő Slaves Of The New World Order vagy a borongós, kifejtős szólóval megkoronázott Eyes Of The Maker. Ami számomra a lemez végét lapossá teszi, hogy négy olyan szerzemény is helyett kapott, amiket bizony közel 8 percen át csűrnek- csavarnak. Ebben lehet, az a korábbi kritika is közrejátszott, amit a korábbi Babylon rövidsége miatt kaptak (43 perc körüli hosszú, 9 dalt tartalmaz, amiből kettő feldolgozás). Itt nincs feldolgozás, az album is közel egy órás, ám a végére unalomba fullad.
Sokan Lawless szemére vetik, hogy a régi témákból él, és azokat veszi elő időről időre, és megújulásnak jele nincs, de hát valljuk be őszintén, hogy jó pár veterán zenekar a régmúltból él még mostanság is. Ez történt a Golgotha esetében is. Nagy világmegváltást ne várj tőle, de ha valaha Blackie Lawless dallamai megmelengették a szívedet, akkor ezt a lemezt is szívesen hallgatod majd. A világot nem fogja már megváltani a W.A.S.P., az aranylemezek kora lejárt, de pár kellemes percet még szerezhet Nektek!
A banda klasszikus The Headless Children lemezéről ITT, míg a szintén alapmű, The Crimson Idol korongról ITT olvashattok.
