Első kérdésem, hogy amikor elkezdted ezt a zenekart, gondoltad-e, hogy egy ekkora, majdnem 30 éves együttessé növi ki magát?
G: Egyből erre gondoltam, azért is csináltam, sőt kicsit hosszabbra is gondoltam 🙂 Nem, az ember nem gondolkozik, ösztönösen cselekszik, azt csinálja, amit szeret. Aki elkezd zenélni, az soha nem gondolkodik. Azt lehet mondani, hogy őszinte és kőkemény zenét játszunk, mert én még mindig azt játszom, amit gondoltam akkor, sok-sok éve. Mindenféle anyagi megfontolás nélkül, én ezt a típusú zenét szeretem. A rockzenének ezt a válfaját, amivel közelítünk a heavy metalhoz, közelítünk a hard rockhoz. De szeretem egyébként az összes dolgot, ahol a gitár, mint hangszer, központi szerepet játszik. Gitáros vagyok, és nagyon szeretem ezt a hangszert. Persze én mindenfajta zenét szeretek, most már eljutottam oda, hogy a zenét nem csak úgy hallom, hogy mennyi torzító van benne, igazából azt próbálom hallgatni, hogy zene-e vagy nem zene. Lényegtelen hogy milyen műfaj.
Ha annak idején dobolni kezdesz, mit gondolsz, megmaradtál volna annál a hangszernél, vagy idővel inkább a gitárt választottad volna?
G: Valószínűleg nem, mert a dob az egy egészen más fajta hangszer. Bár hozzáteszem, hogy a dobosunk, Csibe, olyan dobos, aki hangszereken is játszik, valószínű, hogy ő nem egyszerű dobos. Azt szokták mondani, hogy a dobosok csak dobolni tudnak, ugye a dob az ritmus hangszer, a többi hangszer pedig dallam hangszer. Ha dobos lettem volna, nem tudom mi történt volna velem, ezek csak ilyen elméleti fikciók.
Kiskorod óta, erre a pályára készültél?
G: Nem, én egész életemben sportolónak készültem. A Ferencvárosban sportoltam, sikerült felküzdeni magam az ifjúsági válogatottságig, de egy sportbaleset következtében abba kellett hagynom. Ekkor tértem át, egy olyan dologra, ami engem vonzott, és ugyan olyan megszállott módon elkezdtem csinálni, amit szerettem. A zene az szíven talált, és amit a sportban elveszítettem, azt itt megtaláltam. Én hála istennek azt tehetem felnőttként, amit szeretek csinálni, nincs olyan dolog az életemben, amit negatív dologként élek meg.
A sportolás mit takar?
G: Birkóztam. Alkatomból adódóan, ugye eléggé megnőttem, majd idővel talán összemegyek 🙂 De a lényeg, hogy birkóztam. Szerettem csinálni, olyan barátok voltak az életemben, akik nekem nagyon sokat jelentettek, és az egész sport sokat jelent, az egész életemet átformálta. A sport önfegyelmet ad az embernek, a siker érdekében lemondásokkal jár, és el kell tudni az életben felnőttként is, hogyha az embert kudarcok érik, és egy ilyen dologra a sport, kiválóan megtanít. Tehát ez egy nagyon jó dolog. Én azt hirdetem, amit az ókori görögök is mondtak: ép testben ép lélek. A sport egy fontos dolog.
Akkor a mai napig egészséges életmódot folytatsz?
G: Próbálkozom, ha más nem, akkor elmondom, hogy mi az egészséges, aztán megeszem a pacalpörköltet, maximum utána vezeklek egyet 🙂
A család hogy viseli a zenész élet velejáróit?
G: A szeretteim tudják, hogy én szeretem ezt csinálni, tudják, hogy ez a hobbim, e-nélkül élni lehet, csak lehetséges, hogy az ember boldogtalanná válna, és szerintem ők szeretnek engem annyira, hogy nem szeretnék azt, hogy én boldogtalan legyek.
Én apukám hatására kezdtem el hallgatni a Pokolgépet, és anno ő nekem azt mondta, hogy azt szereti nagyon a zenétekben, hogy tanítani is próbál. Mennyi igazságot látsz ebben?
G: Én úgy vélem, hogy aki a színpadra áll, annak tanítani nem szabad, hanem szórakoztatni szabad. Mégis úgy tűnik, hogy azok a gondolatok, amik a számainkban megfogalmazódnak, azok talán igazságok is, és vannak olyan igazságok, amelyek lehet, hogy tanítanak is. Aki a szövegek mélyére próbál nézni, az lehet, hogy talál benne mondani valót. De vallom azt, hogy aki a színpadra feláll, annak se politizálni, se a tanár bácsit játszani nem szabad. Akik eljönnek koncertre, azok arra az egy-két órára jól szeretnék magukat érezni. Én rosszul érezném magam, hogyha elmennék a kedvencem koncertjére, mondok egyet: Gary Moore-éra, és Gary Moore kiállna a színpadra és osztani kezdené az észt. Kifordulnék egyből a koncertről. Mert én jól akarnám magam érezni, esetleg egy korsó sörrel a kezemben, és azokat a számokat meghallgatni, amelyek ő róla szólnak.
Ti annak idején, még Kalapáccsal kezdtétek, hogyan ért titeket, az első nagy sikerű koncert?
Ez egy nagyon érdekes dolog. Kalapács nem volt még a zenekarban, amikor mi elkezdtünk játszani és ő még nem volt benne a zenekarban, amikor már volt némi-nemű közönségünk is. Ő a közönség soraiból keveredett a zenekar látó mezejébe és azt mondta, hogy ő énekelni szeretne, és egy amatőr zenekar mi mást mondhatna: itt egy szimpatikus ember, legyen ő az énekes. Minden dolog addig tart, amíg az emberek tudnak egymásnak mondani dolgokat. Az emberi kapcsolatok nagyon fontosak az életben, a magánéletben is, és egy zenekaron belül is.
Ti, a zenekar egy nagy család vagytok?
Így van. Mi közösen gondolkodunk dolgokról, és ha a közösen gondolkodás működik, akkor meg tudunk újulni. És hozzáteszem, hogy a közönség által is meg tudunk újulni. Hogyha a közönség szeret minket, ha eljön a koncertekre, ha kommunikál velünk, ha elmondják azt, hogy ők mit szeretnének, ők hogy látják az egész dolgot, az nekünk rengeteg inspirációt ad. Sokat jelent, ha valaki odajön a koncert után, és azt mondja, hogy… És abból a hogyból mi lehet, hogy merítkezni tudunk, számot tudunk írni, vagy szöveget tudunk írni belőle. Ez a rock zene nem egy olyan műfaj, hogy ül az ember, és magának írja a számokat, mint ahogy esetleg Beethoven ült és írta a műveket. De hát ő ott sem volt egy koncerten, hanem eljátszotta egy zenekar.
Pokolgépet nem is tudna más ilyen jól játszani 🙂
Úgy vélem, hogy mi vagyunk a leghitelesebbek, hiszen mi vagyunk a Pokolgép 🙂 Ha rosszul játszunk, az akkor is hiteles 🙂
Neked van a Pokolgépen kívül másik bandád?
Nem, én itt megvalósulni látszom és olyan zenész kollégákkal vagyok körülvéve, akik szeretik ezt csinálni, akik meg tudják valósítani az elképzeléseiket, és akikkel jó dolog együtt muzsikálni a színpadon, a színpad után, együtt leülni, beszélgetni. Mi hasonló képpen gondolkodunk a világ dolgairól és nem csak a zenében, hanem a magánéleti dolgokról is. Ez fontos dolog, nem lehet az, hogy az egyik mond valamit, a másik pedig teljesen ellentétesen gondolkodik. A színpadon egyféle dolgot kell lefelé sugároznunk.
Ha egy új zene születik, ki határozza meg a fő irányt, vagy együtt csináljátok?
Bárki írhat zenét. Vannak olyan zenekarok, ahol a zenekar vezetője azt mondja, hogy ő írja a számokat, merthogy jogdíj… Na, most én, soha nem voltam ilyen – merthogy én vagyok a zenekar vezető. Tehát bárki írhat zenét. Túlnyomó többségben én írom, de mások is írnak dolgokat, és akárki véleményezhet bármit. A számok úgy születnek, hogy van egy alapötlet, a lemezborítókon lehet látni, hogy kik a szerzők, az alapötlet kőkeményen meg van bírálva, és ha többség azt mondja, hogy ez az ötlet jó, akkor abból szám lesz. A zenék és a szövegek tekintetében is. Régen, amikor még amatőrök voltunk, volt az, hogy lementünk a próbaterembe, és ott elkezdtünk csörömpölni, és ott a szörnyű zűrzavarban mindenki játszott valamit – Milyen jó volt az! 🙂 – Joe – és valami összejött belőle.
Közelítetek a 30 éves évfordulóhoz, nagy koncertet terveztek?
Évfordulók mindig kellenek az ember életébe, talán többször is megüljük ezt a 30 évet. Ahogy egy sportoló is arra vágyik, hogy nagy sikereket érjen el, mi is nagy koncerteket szeretnénk, de hát ki vagyunk szolgáltatva a közönség kénye-kedvének, mert egy koncert akkor nagy, ha a közönség jól érzi magát, sokan vannak, és hogyha pozitívan értékelik a színpadi teljesítményünket. Akkor azt mondjuk, ez egy nagyon nagy koncert volt, és mi ezt éljük meg nagy koncertnek.
Most is elég nagy sorok kígyóznak a bejáratnál.
Hál istennek, most már huszon- majdnem harminc éve, mindig nagy sorok állnak a zenekarnál, és ez egyfajta visszaigazolása a munkánknak a tekintetben, hogy mi ezt pozitívan éljük meg ezt a dolgot. Te mondtad, hogy mi “tanítani akarunk” és én “visszaszorítottam” ezt a gondolatot, tehát valamilyen szinten ez nekünk egy megerősítést ad, mind a zenére, mind a gondolatok tekintetében, hogy szükség van, azokra a gondolatokra, és arra a típusú zenére, amit mi képviselünk. Mármint, hogy mindig szép számmal jönnek el a Pokolgép koncertekre.
Igaz, hogy a médiában nem, de ha más nem, akkor egy ilyen beszélgetés keretében, de érdekesek voltunk számotokra.
Mik a tervek a jövőre nézve?
Várhatóan egy új lemez. Tervek azok mindig vannak, és ezeket mindig el is mondjuk azon a pár fórumon, ahol el lehet. Sok-sok terv van, amit meg akarunk valósítani, de hát Isten malmai lassan őrölnek, a médiában egyre kisebb szerep jut az ilyen típusú zenének, és ez most nekünk egy jó lehetőség, hogy elmondhassuk. Jövőre meg fog jelenni minimum egy új lemez. Vagy kettő.
A tervek azok mindig összefonódnak a közönség szeretetével és érdeklődésével. Mi nem vagyunk a tv-ben, a mi menedzserünk nem más, mint a közönség. Ha eljönnek a koncertre, megveszik a jegyet, akkor annyi pénzt kitermelnek, hogy meg lehet rendezni egy koncertet. Egy ilyen Wigwamban bárki játszhat, akinek van közel egy millió forintja. Ki lehet bérelni, el lehet jönni, és azt hívsz meg, akit akarsz. Ez ilyen egyszerű. Itt van egy hangosítás, egy fény, egy propaganda költség, itt kő kemény pénzek vannak. Ha eljön a közönség, mert szeretnek, akkor működik a dolog. Ha nem, akkor mi egyszer tudunk ide felállni, mert nem vagyunk milliomosok. Nincs menedzser, nincs mögöttünk senki, saját magunk vagyunk öten. Illetve a közönség. Ez egy ilyen társasjáték. Ha bukunk, akkor nekünk abba kell hagyni, mert nem ebből élünk. Mi hobbiból zenélünk. Mindegyikőnknek van valami dolga, és amikor lehet játszani, akkor elmegyünk játszani.
Ahogy teszitek ezt most is, így nem is tartanánk fel titeket tovább, köszönjük szépen a lehetőséget és a beszélgetést. Jó koncertezést kívánunk! Aki pedig lemaradt a koncertről, látogasson el 2010.01.23-án, a Fezen Klubba Székesfehérváron, és érezze jól magát!
WS és Katy
