A tekintetben, hogy mi számít zenei fejlődésnek, illetve egyszerű váltásnak, valószínűleg sohasem lesz konszenzus, kiváltképp ha egy olyan műfajról van szó, mint a black metal. A Satyricon, hasonlóan a többi vezető skandináv hordához, örökké napirenden tartja ezt a kérdést, maga mögé parancsolva az olyan, mára már bagatell vitákat, mint a szintetizátor vagy a női vokál létjogosultsága a  ”true” black metal zenékben. A Frost és Satyr által közel 25 éve vezetett zenekar számára sohasem az ultrakonzervatív irányzat folytatólagos erőltetése, hanem sokkal inkább az állandó kihívások keresése volt fontos. Jó néhány biztosíték lecsapása után, a Satyricon számára továbbra sem a retro irányzat szerelmeseinek kielégítése a cél, így a most kielemezendő Live at the Opera sem fog mindenkit boldog mosolyra fakasztani.

Mikor meghallottam, hogy Norvégia egyik legfontosabb fekete fém exportja az állami opera kórussal készül együtt dolgozni, nem voltam túlságosan ledöbbenve. Sőt, akár azt is hozzáfűzhetném, hogy szerintem ez egy teljesen logikus lépés volt. A kérdés itt csupán annyi, hogy mit hoznak ki ebből a lehetőségből. A Voice of Shadows kiváló felvezetése mindannak, amire a hallgató számíthat az utolsó hangokig. A Now, Diabolical címadójával aztán bepörög a korong. Tökéletesen balanszolt a végeredmény, tehát a nyerseség és a kifinomultság tökéletes házasításának lehetünk fültanúi. A 2002-esVolcano lemezt egyedül képviselő Repined Bastard Nation előtt Satyr norvégul és angolul is üdvözli azokat, akik voltak olyan szerencsések, hogy élőben lehettek részesei e különleges eseménynek. Számomra kiemelten szimpatikus, hogy külön üdvözölte és hálálta meg a Norvégián kívülről érkezett fanatikusok támogatását. Az utolsó, cím nélküli albumról az Our World, it Rumbles Tonight/Nocturnal Flare párost követi az Age of Nero lemez Die by my Hand újraértelmezése. A meglehetősen vegyes fogadtatásra talált 2013-as lemezről ismét egy duplázást hallhatunk a Tro Og Kraft és a Madrugada énekes Sivert Høyem-el közösen előadott Phoenix képében. Az első disc végéhez érve mindenképp megjegyezném, hogy sok ős-szatíros számára talán kissé túlreprezentált a legutolsó Satyricon című album, azonban határozottan javasolnám mindenki számára, hogy ne ugorja át ezeket a dalokat, ugyanis nemcsak, hogy tökéletesen megtalálják a helyüket a régi és újkori „slágerek” között, de igenis erősítik az utolsó sorlemez iránti rokonszenvet.

A második cd-t a Den Siste nyitja, méghozzá nem is akárhogyan. Az eredeti verzió is monumentálisra sikerült, ettől azonban még a hátamon felállt szőr is lúdbőrzik. Az Infinity of Time and Space nem éppen a kiadvány csúcspontja, talán éppen ezért lett hirtelen szembeötlő, hogy majdnem teljesen mellőzték a ’90-es évek műveit a repertoárból. Az első két lemez, valamint az úttörő hangzású Rebel Extravaganza mindenképp megérdemelt volna néhány percet, legalább egy egyveleg formájában. Ezúttal a Now, Diabolical lemezről érkezik a kétfrontos támadás: az örvénylő To the Mountains és a megklipesítettPentagram Burns. Magukkal a dalokkal természetesen semmi gond nincs, de az előbbinél talán találhattak volna megfelelőbbet is, amihez a norvég kórus többet hozzá tudott volna tenni. Utóbbi azonban a koncertlemez egyik „túlkomponált” szerzeménye lett. A MetallicA S & M néhány dalához hasonlóan, itt is elvész az eredeti erő és lendület. Távol álljon tőlem, hogy becsméreljem a kórus tagjainak teljesítményét, itt egyszerűen csak sokallom azt a mázsányi plusz vokált, amivel eloltották az égő pentagrammot. A Nemesis Divina klasszikusról egyedüliként természetesen a Mother North került be a setlist-be. Zárásként az utóbbi két számhoz hasonlóan videóra vitt K.I.N.G. lelkesítette be utolsóként az anyagon hallható közönséget.

Nagyjából elmondtam mindent a bevezetőben, úgyhogy zárásként csak annyit fűznék hozzá, hogy ha tudunk azonosulni a Satyricon zenei evolúciójával, ha nem, akkor is fontos mindenkinek figyelembe vennie, hogy ha mindenki az első 1-2 lemezét ismételgette volna a színtéren, akkor a gyufaszál lángjánál is hamarabb kihunyt volna ez az irányzat. Lehet, hogy sokak ingerküszöbét irritálják az efféle kísérletezések, de tény, hogy a black metal műfaj túlélése a rajongók támogatása mellett, az állhatatos és önmagukat újradefiniálni képes művészeknek köszönhető. A következő sorlemezig ki tudja meddig kell várni, de addig is érdemes elmerülni a Satyricon és a Norvég Állami Opera Kórus szövetségét megörökítő duplalemezes kiadványban.