Vajon mennyire nevezhető nyugati színvonalú rendezvényközpontnak egy olyan aréna, ahol nincs ruhatár? Sebaj, az acélszívűeknek az sem jelent gondot, ha szétizzadják magukat a télikabátban, vagy ha a több kilós dzsekivel a kezükben őrjöngenek. Ezt a kis felvezetőt leszámítva, semmi okom sincs a panaszra, hiszen cirka 10 év után a legrettegettebb 9 tagú metal zenekar tért vissza Dublinba, nem akárkikkel, mint az őket is inspiráló adidas-metal keresztapáival, a Korn-al. A másik vendégről, a King 810-ről nem tudok beszámolni, mert nagyjából a záró akkordra értem be a 3Arena (korábban O2Arena) dühöngőjébe.

Stabilan befoglalva helyemet a második sorban vártam Bakersfield sztárjait, hogy megmutathassák a fiatalabb főattrakciónak, hogyan is csinálják az “idősebbek”. Már a díszleteket elnézve úgy éreztem, hogy ez nem kimondottan a beharangozott retro műsor valóságtartalmát támasztja alá. Ezer lámpa, szintetizátor, Jonathan cicis mikrofonállványa… Harsány, gitárerőszakoló intro alatt léptek egyenként a kukorica gyermekei a dublini közönség színe elé, majd pár pillanattal később a kettes korong kultikus felvezetőjét, a Twist-et segítségül hívva hozták tűzbe a teltházas arénát, hogy a lángolás után robbanhasson a Here to Stay/Right Now kettős. Nem kell rajongónak lenni ahhoz, hogy a dalok ismeretében elképzeljük azokat a felszabaduló energiákat, amelyeket a 7-húrost nyüvő groove-legendák említett számai kiváltottak a publikumból. A rasztás őstagság, tehát Munky, Fieldy, Head és Jono olyan intenzív őrjöngésbe kezdtek, hogy az bármely fiatal metal csapat számára etalon lehetne. A nemrégiben visszatérő Brian “Head” Welch viszont, nem sokkal a kezdés után, igen látványos hisztibe kezdett, amikor fellépett egy kis technikai malőr az ő portáján. A hosszas segítségnyújtást követően végül helyrebillentette lelki békéjét a kábelcsere, bár ha venné a fáradtságot és áthurkolná azt a gitárheveder körül, akkor talán nem törne meg a kábel olyan könnyen, akkor sem, ha rálép… Ajánlott módszer kezdő gitárosoknak! Vissza a koncerthez: előre haladva az időben, a Paradigm Shift-ről a Love & Meth volt a következő a sorban. Reméltem, hogy élőben meggyőzőbb lesz az utolsó lemez egyik klipnótája, de csalatkoztam. Ezeknél a szellősebb daloknál a vendég szintis csatasorba állítása valamivel indokoltabbnak látszott, de ami engem illet, a régi dalokhoz kb. annyira kellenek a billentyűsök, mint Slayerhez a vonósok: pár dalnál érdekes lenne a végeredmény, de egyébként élőben is meglennénk nélkülük, ahogy eddig mindig. A South Park halloween témájú részében is felcsendült Falling Away from Me viszont jobban megmozgatta a nagyérdeműt, remélem, hogy a Make Me Bad is újra bekerül még a setlist-be az Issues-ról. Amikor felcsendültek a Good God kezdőhangjai a méltatlanul mellőzött Life is Peachy-ről, azt hittem, rosszul hallok. Várom a hasonló meglepetéseket tőlük a jövőben is. Vissza az utolsó anyaghoz, megkaptunk a szintén megklipesített Hater-t. Lehet, hogy velem van a gond, de a See You on the Other Side óta nem tudok rajongani az újabb lemezeikért. A legutolsó pop-korn anyagért, valamint az azt megelőző kuty-kurutty effektekkel dúsított The Path of Totality lemezért meg akkor sem hiszem, hogy lelkesedni fogok, ha bevisznek az orwelli Szeretet-minisztérium 101-es szobájába. Skótduda hangjait vélem hallani… Igen, kitaláltad: Shoots and Ladders. Tudod mi teszi még ütősebbé az egyik legbetegebb, korn-módra metalizált mondókát? A MetallicA One dalának legendás, két lábdobos kiállásának az integrálása. Fájós torok ide vagy oda, de a “Darkness imprisoning me…” sorokat akkor is üvölteni fogom az emberi csonkká nyomorított Johnny emlékére, ha egy hétig meg sem tudok utána szólalni. A Got the Life egy fokkal vidámabb téma, meg aztán a közönség is zabálja ’98 óta, hasonlóan a soron következő Freak on the Leash slágerükhöz. Szokásos zárásként a banda legelső klipnótájával és örök himnuszával, a Blind-dal és annak végén egy grindcore szösszenettel köszöntek el tőlünk. Megjegyezném, hogy Jonathan nemcsak itt gurgulázott mélyeket, hanem a repertoár több dalában is felhozott jó pár hangot az alsó rekeszizmokból.

Felmerül benned a kérdés, hogy nem hiányzik-e itten valami? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lelkesített be az a hír, hogy eljátsszák a teljes debüt lemezt, de emiatt nem leszek morcos. Én annak örülök, hogy a Head-mentes lemezeket háttérbe szorítva, inkább azt a korszakot idézték meg, amikor lemezről lemezre megmutatták, hogy mi a különbség a követők és a vezetők között.

A fő-előbanda után technikusok armadája lepte el a színpadot, hogy vad átszerelésbe kezdjenek, közben lehullt egy függöny is, nehogy meglássuk min szorgoskodnak. Erről jut eszembe az a vicc, amikor az egér elveszi feleségül az elefántot, akinek a nászéjszakán megcsípi a füle tövét a lódarázs, mire az nekiáll artikulátlanul üvölteni. Az egér fel nem ismervén a körülményeket, így reagál: “ez az.. sikíts, te kis…” . Az alulméretezett függöny kb. annyira bizonyult kielégítőnek, mint Mickey egér Dumbo özvegyének, hiszen volt szerencsém majdnem minden eseményt végignézni, ami a színfalak mögött zajlott. A hosszú sorokon fellógatott égők, magasított deszkák, a hatalmas ördög-szerű fej, a Gray Chapter borítóról mintázott háttérvászon, egyszóval minden megvolt, hogy a turnésorozat első európai állomásán is elismerően konstatáljuk: méltó a Prepare for Hell elnevezés ehhez a turnéhoz. És ezek még csak a díszletek.

10 éve legalább annak, hogy a Slipknot utoljára mifelénk járt. Ennek oka mi más lenne, mint hogy néhány szülő mindennél veszedelmesebbnek látta az Iowa-i fémszörnyek tervezett koncertjét. Szeretem, amikor a nyugati, messze földön hírhedt, neveletlen kölkök szülei elfelejtenek önkritikát gyakorolni és máris a 10 csapás egyikének értékelik, ha egy metal zenekar a városba érkezik.

Az utolsó lemez elnyújtott, ámbár szenvedélyes intrójának felvezetése után a Sarcastrophe sejtelmes kezdőhangjai bontakoztak ki a félhomályban. Már az elején olyan profi volt a hangzás és az előadás, mint a különleges vendég esetében. A Gray Chapter nyitó száma után elutaztunk Iowa-ba, hogy a nu metalosok “eretnek himnuszára” tombolhassunk. A kettes lemeznél maradva, a Heretic Anthem után következett a Resident Evil mozi első részében is helyet foglaló My Plague. Nem tudok mást mondani Corey Taylor énekesről, mint hogy korunk egyik legjobb torkú metal énekese, akinek semmiféle gondot nem okoz acsarkodó pitbullból hirtelen átváltani szenvedélyes, mondhatni minden fülnek kellemes hangú rock énekesbe. Az utolsó lemez egyik abszolút húzónótájának számító The Devil in I is csak az előző állításomat támasztotta alá. Élőben is nagyon működik ez a dal, de ennek ellenére sajnálom, hogy a lemezen hallható szerzemények többsége még csak nem is súrolja ennek a single-nek a színvonalát. A mostanában méltatlanul elhanyagolt All Hope is Gone lemez első klipnótája, a döngölős Psychosocial még inkább megmozgatta a nálam majdnem feleannyi idős átlagkorosztályú közönséget. Túl azon, hogy egy egyszerű, fogós dalról beszélünk, nem mehetek el Jim Root és Mick Thompson gitárosok teljesítménye mellett szótlanul. Egy dolog vadul tekerni, amivel persze semmi gond nincsen, de azért olyan kidolgozott és hangulatos szólókkal előrukkolni, mint a megboldogult Jeff Hannemann vagy a ‘knot gitáros párosa, tényleg olyasvalami, amit nem tanulhatsz meg egy konzervatóriumban sem. Vagy ráérzel a szenvedélyes szólókra, vagy nem.  A The Negative One ugyan nem egy rossz darab az újak közül, de ennél nekem majdnem bármelyik Iowa-érás dal izgalmasabb. A Three Nil nem tartozik a megszokott koncertfavoritok közé, de váratlan felbukkanása azért kellemesen meglepett. Ez idő alatt a mindeddig háttérben szerényen pengető új basszeros is előrébb merészkedett, és ha már az új tagoknál tartunk, nem kerülhetem meg, hogy az új dobosról is szót ejtsek. Joey Jordison-t pótolni nagyon nem könnyű feladat, és az új srácnak nagy kabátba kell belenőni, de ehhez idő kell. Nem kötnék bele a teljesítményébe, de valahogy mégis többet figyeltem fel elődje játékstílusára a korábbi bulikon. Talán kicsit spórolósabb volt Joey-nál, nem tudom, de az egyszer tény, hogy nem egy fakezű-falábú csimpifont raktak be a helyére, akárki legyen is az illető. Elérkezett az idő, hogy a nagy sikerű debütről is előkerüljön az egyik gyöngyszem az Eyeless képében. A “szemtelenkedés” amúgy főleg a perkásokra volt jellemző, akik végig hergelték a közönséget a maguk obszcén, de mégis valahol szeretnivaló megnyilvánulásaikkal. Dj Sid Wilson továbbra is súlyos kilométerhiánnyal küzd minden koncerten, fel-alá rohangált, mint Rothbergermann bácsiban a fájás és nem volt olyan pontja a színpadnak, ahol ne járt volna. A III-as Subliminal Verses-ről kaptunk egy utolsó combos triplázást: Vermilion-Before I Forget-Duality. Kiváltképp az előbbi két dal áll közel a szívemhez, de a mai napig úgy tekintek arra a lemezre, mint annak a korszaknak a kezdetére, amikor a zenéjükből lassacskán kiveszett az a zsigeri düh és agresszió, ami addig jellemezte őket. A Wait and Bleed tipikusan az a koncerteken kötelező darab, ami nélkül én mindig is meglettem volna. Nálam nem működött 15 éve sem, úgyhogy nem reménykedem semmiféle pozitív fordulatban. A Spit it Out ezzel szemben mindig is az egyik kedvencem volt a bemutatkozó anyagról, de ezt a közönségtérdeltetős, vagy ahogy Corey nevezi “zero bullshit” dolgot már jó pár éve unalmasnak tartom, attól meg elönti az agyamat a salakanyag, amikor a tizenéves kis rotringtöltelékek húzgálják hátulról a pólómat, hogy én is guggoljak le. A “jumpdafuckup” résznél lehetőségem lett volna nevelő célzattal jó modorra tanítani őket, de szerencséjükre jó nevelést kaptam. A Custer az egyik legjobb példája volt annak, hogy az új dalok zöme még csak meg sem közelíti a korábbi művek színvonalát, remélem hamar ki is szórják a repertoárból. Az elmebeteg nonett egy kis időre levonult a deszkákról, hogy a szokásos ráadást követeltesse a rajongóktól. A cím nélküli első lemez 742617000027-re keresztelt intrója alatt szépen visszavánszorogtak amerikai barátaink, hogy a (sic) dalocskájukkal ismét egy kis életet vigyenek a publikumba. A People=Shit sem sok lehetőséget kínált lélegzetvételre, ahogyan a záró himnusznak számító Surfacing sem. Az uroboroszról mintázott 8-as számot viselő Corey nem győzte eleget dicsérni a hálás dublini közönséget, Sid pedig sokadjára rohangált végig a deszkákon a színpadra hajított ír zászlóval. (Kíváncsi vagyok, hogy odahaza ez valaha is divatba jön-e.) A függöny lehullt, a tömeg pedig hömpölygött kifelé a hideg januári éjszakába.

Bár egyesek szerint nagyon lehúztam az utolsó ‘knot lemezt, ettől függetlenül őket mindig meg fogom nézni, ha lehetőségem adódik. Hogy miért? Mert 20 évvel és több millió eladott lemezzel a hátuk mögött még mindig a rajongókat tartják szem előtt, mi több, nem veszik természetesnek, hogy ott vagyunk, hanem kijátsszák a belüket is, a mi örömünkre. Lehet, hogy még tíz évet kell várni a következő pesti Slipknot koncertre, szóval én a helyedben megnézném a jegyirodák honlapjait, hogy van-e még jegy eladó!