A kisebb koncertekre eddig mindig túl korán indultam el, így hát most egy kicsit később kezdtem el szedelődzködni. Valamivel 8 előtt értem oda és az egész úton azon filóztam vajon hiba volt-e az első bandát szinte teljes egészében kihagyni. Ez hamar ki is derült, de még mielőtt beléptem volna a koncertterembe a nevemet hallottam, hát odafordultam. Ki más lett volna, mint Kieron kollégánk a rádiónktól. Odamentem, majd egy rögtönzött csevej keretein belül megbizonyosodtam róla, hogy valóban én fogok beszámolót írni az aznapi koncertről – mivel ez eddig számomra nem volt teljesen egyértelmű. Beszélgetésünk végeztével gondoltam még látom az Obsidian Kingdom végét, és egy meglepően gyors ruhaleadás után ez így is lett. Mint mondottam volt hamar kiderült, hogy a röpke késésem hiba volt-e és hát könnyű szívvel mondhatom, hogy nem.
Mikor beléptem a koncertterembe, pár pillanat elteltével szembesültem azzal az effektussal, mely oly gyakori az előzenekaroknál – persze az ezres határ alatti koncertekre értve – tudniillik hogy a közönség egy jó tíz méternyit meghátrálva a színpadtól szemléli az eseményeket. Legelöl, közvetlenül a színpad előtt azért volt pár ember, de az üres tér a zenészek és a hallgatóság közt szemmel láthatóan ott tátongott, várva a bátrakat, hogy megmérettessenek. Előrerongyoltam a színpad elé, majd lassan elengedtem magam, gondolván mindjárt átjár a kihűlt láva királysága. Hát nem így történt. A színpad közepén a billentyűs állt, kinek mozgékonysága mindenképpen vonzotta a szemeket (és aki kísértetiesen hasonlított az RHCP frontemberére, Anthony Kiedis-re), de akinek hangszeréből semmit nem hallottam. Tőle balra a gitáros, jobbra az énekes, jobb szélen pedig a basszeros. Az egyetlen ember, aki felhívta a figyelmemet az a dobos volt. Ez nem is véletlen, hiszen a játékával egyértelműen kiemelkedett a többiek zajából. Az énekes úgy eresztette ki torkából a hangokat, mintha egy hardcore együttesben zenélne éppen – holott elvileg a stílusuk a kísérletezgetős extrém metál lenne – az általam várt hörgések pedig szimplán elmaradtak. Bevallom nem hallottam még tőlük semmit, csak a stílusuknak néztem utána a koncert előtt, így hát egyrészt csalódás ért, másrészt pedig paradox módon szintén csalódás ért, mivel az egész performansz olyan semmilyen volt – leszámítva azt, mikor az énekes, látva a közönség passzivitását, megragadta a billentyűst és játékos módon a földhöz vágta. Azon mondjuk elmosolyodtam, de a végkövetkeztetésem mindenképpen az, hogy még nem igazán találták meg önmagukat.
Az Esben And The Witch-ről szintén nem tudok sok infót, csupán azt, amit láttam és hallottam. Az viszont jóval meggyőzőbb volt az előttük fellépőkkel szemben. Egy gyors átszerelés végeztével és a fények újbóli elsötétülésével az emberek száma láthatóan gyarapodott és a színpad előtt tátongó űr is megszűnt. Gitárral a kezében feltűnt a hengeres chips reklámfigurája, aki szinte az egész koncertet az orrom előtt 1-2 méteres távolságban lévő ponton tolta végig. Semmit nem tudásom lévén meglepődtem, mikor jobbra tőlem egy alacsony lány lépett fel a színpadra (aki pedig Kiera Knightley vonásait birtokolja) basszusgitárral a kezében. Összesen 3 számot játszottak, de ahogy érzékeltem mindegyik 10 perc fölötti volt. Az énekes/basszeros lány szemmel láthatóan élvezte ami történik, így hát a közönség nagy részének szemei rá tapadtak – mint ahogy ez a kettő többnyire kéz a kézben jár. A hangja mintha a stílushoz lett volna kitalálva; összeforrt a zenével. Hamar elrepült az a három szám, főleg a hipnotikus hangulat miatt, amit ez a három angol képes volt megteremteni. Számtalan post-rock banda született manapság, viszont kevesek tudhatják maguknak az a képességet, hogy a hallgatóságot egy kellemes kábulatba tudják helyezni. Nekik viszont ez sikerült. Az utolsó dal végeztével rögtön el is kezdtek leszerelni, mit én férfi szemeimmel úgy láttam, hogy az énekes lány pakol mindent, és el kezdett bennem motoszkálni a segíteni akarás – mivel ott álltam közvetlenül előttük. De végülis gyorsan elpakoltak.
És akkor elérkeztünk az est fénypontjához, a Sólstafir-hoz. Elöljáróban annyit jegyeznék meg, hogy az idei év elején találtam rájuk a Djákninn című számuk formájában, melyet mindmáig a kedvencemnek tartok tőlük. Az év első felében szépen lassan megismerkedtem velük, majd a Köld és a Svartir Sandar albumukat rongyosra hallgatva valamikor a nyár elején megtudtam, hogy új albumuk lesz. Így hát azt előrendeltem amint lehetett, és augusztus végén már a kezemben is volt. Körülményesen megválasztottam az alkalmat, mikor azt a lehető legnagyobb nyugalomban végig tudom hallgatni teljes egészében. Meg is történt, és lenyűgöztek. Van valami olyasféle egyediség a zenéjükben, amivel még soha nem találkoztam. Valami olyan, amit egyrészt csak az északiak tudhatnak a magukénak, másrészt pedig olyan, ami képes megteremteni egy új dimenziót a post-rock fölé emelkedve, és ami így egy egészében új szemléletmódot követel a rock/metál-történelemben. Mondanom sem kell, irdatlan öröm árasztott el, mikor megtudtam, hogy novemberben Budapestre jönnek. A jegyet az első nap megvettem és tűkön ülve vártam a pillanatot, mely ekkor kezdődött:
Az átszerelésnél feltűnt két úriember, kiket rögtön felimsertem. Az egyik a dobos volt, hosszú szőke rasztázott hajával, a másik pedig a gitáros, kin mindig kalap van. A látványuktól megindult bennem az érzés, amely akkor tűnik fel valakiben, mikor tudja, hogy egy várva várt alkalom végre megvalósul. Cintányérok fel, gitárok behangolva, mikrofon tesztelve, és még a füstgép is fújja a pokolgőzt. Fények le, és a Náttfari el is kezdődik felvezetésképp. A közönség ekkorra elérte a maximumot, már tolongani is elkezdtek az emberek, majd a két dobverő négyszeres összeütközése után BAMM, elkezdődött a Köld húzós tempójával. Az úriemberek összképe olyan, mintha egy westernfilmből csöppentek volna ide, de egyenként szemlélve már kicsit más a benyomás. Aðalbjörn Tryggvason, az énekes/gitáros frontember a hajóskapitány sapkájában, a nadrágjáról lógó fekete alapon fehér mintás kendőjével és a könnyűbúvár szemüvegével olyan hatást kelt számomra, mint Axl Rose fénykorában. Még a vörös arcszőrzet is stimmel. Gitárjáról mindenképpen megemlítek pár szót, ugyanis az gyönyörű. Fából van persze, és nincsen festve csak lakkozva, viszont egy bámulatosan szép kígyó minta van belevésve. Koptatója fekete, mely tökéletesen passzol a fa színeihez. A koncert folyamán többször is karnyújtásnyira voltam tőle – sőt még közelebb is – így volt alkalmam bőven szemügyre venni. A pickup-ra még a neve is fel van írva. Mindenképp nézzétek meg képeken, ha esetleg nem láttátok volna. Következő emberünk legyen a kalapban lévő gitáros, kit Sæþór Maríus Sæþórsson-nak hívnak. Szép izlandi neve van ám mindnek, ő viszont tényleg úgy fest, mintha egy westernfilmből bújt volna elő. Poros cowboy-csizma, sötét nadrág, bőrmellény, és persze az elengedhetetlen kalap plusz az alóla kinövő szakállrengeteg. Gitárjával többnyire háttérhangokat szólaltat meg, de azért előfordul, hogy az övé a főszerep – példának okáért mikor az Ótta címadójának intróját játssza bendzsón. Aztán hátul ott 
püföli a dobokat a banda alapítója, Guðmundur Óli Pálmason, csimbókokban lógó hajával és kötelezően viselt apró nyakkendőjével. Végül a színpad jobb oldalán Svavar Austmann Bassaleikari feszít bőgőjével és két copfban csüngő vörös hajával, egy kisebb kalappal és napszemüveggel. Így fest hát a négy izlandi vagány, de térjünk is vissza a zenéjükre. Dalaik többsége izlandi nyelven van, ezért sajnos énekelni nem könnyű, max. a nyújtásokat lehet óbégatni teli torokból. Ez részemről meg is történt. A legelső sorban állva én úgy éreztem, hogy a srácok kapcsolata a közönséggel felettébb erős, sőt annyira, hogy már egy lényként alkottuk a zenészeket és az zenét élvezőket. Aðalbjörn jó párszor pózolt úgy, hogy a fejem fölé kihajolva a közönségbe tépte gitárja húrjait mellyel egyetlen bajom volt, miszerint az ágyéka egy az egyben a fejemben volt. Ezt leszámítva – melyet a túloldalon lévő lánysereg talán még élvezett is, mikor ott csinálta ugyan ezt – iszonyat erős összhang született a két oldal között. Ezt a számok közti közönséghez való beszéd is fokozta, na meg persze a számok közbeni közönségénekeltetés. A buli végefelé már a hajamból csöpögött az izzadság, ez pedig ritkán történik, és azzal tudtam be, hogy ez egy mérce, mely mutatja a koncert felejthetetlen és őrjöngő voltát. Legutóbb a Death DTA koncerten volt ilyen, bár a zúzósságot figyelembe véve az még érthető is. Viszont a Goddess Of The Ages második felében konkrétan már elszabadult a pokol. Olyan mértékben őrjöngtem én is, és mindenki más körülöttem, hogy az valami hihetetlen volt. Ekkor érte el számomra a buli a csúcspontját, részben e szám száguldása következtében, részben pedig azért, mert az előttünk lévő kb. 10-15 koncert ezzel a számmal ért véget. Így hát ez a tudat is szerepet játszott abban, hogy konkrétan megőrültem. Ennek az őrületnek továbbá egy nem mellékes, sőt számomra nagy jelentőségű oka továbbá az volt, hogy mikor vadságomban néha-néha felpillantottam, azt láttam, hogy legalább ketten, de volt, hogy mindhárman közvetlenül előttünk, szó szerint karnyújtásnyira zúztak Aðalbjörn-ék. Az elvi záró szám után akkora ováció tört ki, hogy 1-2 perccel később visszajöttek a színpadra és boldogságtól duzzadóan még lejátszották a Ljós Í Stormi-t is, melyre ha minden igaz november elseje ótta nem volt példa. (hehe)
Összegezve mindent, hatalmas buli volt és méghozzá progresszív is a szó szoros értelemben, ugyanis én egy folytonos felfokozást éltem meg, mely a Goddess Of The Ages végén hágott a tetőfokára, ha a bónusz ráadást nem számítjuk. Most másnap, olvasva a többiek véleményét, úgy látom hogy ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Valószínű, hogy ez a turné most egy nagyobb réteg számára teszi ismertté őket így a pályafutásuk közepe tájékán. Tudniillik még a 90-es évek közepén kezdték a zenélést, méghozzá tiszta black metált játszva, így nem is meglepő, hogy akkor kezdtek felfigyelni rájuk, mikor a 2009-es Masterpiece Of Bitterness albumukkal vettek egy nagy kanyart és post-metált kezdtek játszani – persze már ekkor is az általuk kreált új dimenzióban, melyre véleményem szerint még nagy jövő vár.
Bezsámoló: Víg tamás “VTX”
Képek: Kieron
További képek IDE KATTINTVA!
