Kecskemétről indult útnak kicsi, háromfős delegációnk, hogy végre először elcsíphesse a sorban hatodik Full Of Anger fesztivált. A mi kis mezővárosunk nevében a kecske sajnos nem a black metal jelképpel egyenlő, hiszen lehetnének itt is olyan megmozdulások, mint a FOA, de nincsen semmi, csak a büdös nagy Alföld, a mezők, stb. Kecske van, black metal nincs. Tegyük hozzá, másfajta fémzene is csak ritkán, de az már más lapra tartozik… Ezért vállaltuk be a saccperkábé 3 órányi autókázást Debrecenbe, abban bízva, hogy megéri. Jelentem, megérte.
Sosem jártunk még Debrecenben, így nagyon kíváncsi voltam hogy mi van ott Keleten, milyen a debreceni metal élet. Már a szerencsétlen megérkezés is előrevetítette az este sikerét: beértünk a városba, teljesen sötét volt már, a nagy szürke betontömbökre ráült a sűrű köd. Fogalmunk se volt, merre kellene menni… Alig láttunk valamit, de kb. kétszer-háromszor körbejártuk azt a két háztömböt, ahol (utólag derült ki) jobbra le kellett volna fordulni a kettő közt, aztán túlmentünk, sebaj, vissza. Azért megtaláltuk a helyet, csak sajnos olyan sokára, hogy lekéstük az első zenekar műsorát, amelyről később kiderült, hogy a szegedi Goblin Gore volt. A klub dizájnja is baromira tetszett belülről, kényelmes, átgondoltan berendezett, élhető hely pár száz fémszívűnek. Kellemesek az ital árak is, jajj, ti szerencsés debreceniek…(irigykedem).
Mint előbb említettem, a városban kóválygással elment egy félóra, ami azt eredményezte, hogy pont lekéstük a Goblin-ék laza harminc perces műsorát. Sokat azért nem bánkódtunk, hiszen a meglepően feszes és pontos menetrend szerint már pakolt is fel a szintén szegedi Fall. Ujjé, örültem is nagyon, régi cimbik, szegedi jó ismerősök, mondom is páromnak, cica, itt durvulás lesz… És lőn. Hiába ismerem több éve a Szenti tesókat – akik mindketten ikonikus alakjai a szegedi metal életnek, csak úgy mint a Sin of God-os
Molnár Szabi – a Fall-t, amelyben Árpi (a fiatalabbik fivér) dobol, még eddig nem láttam élőben, de amit odaraktak elénk, azt a kedvesem úgy jellemezte, hogy „fúúúú, ez nagyon vaddisznó!”. Egyet is értettem vele. Oldschool death metal az agresszív fajtából, semmi matekozás. Szóval az öreg rókák kiálltak, tették a dolgukat, és mindkettőnket megvettek kilóra. A mikrofont markoló kolléga különösen szimpatikus volt az egyenletes és hihetetlenül mély hörgése miatt. Nem akarják újra feltalálni a spanyolviaszt, de tökéletes koncertbanda, hiszen odavonzották szinte az összes, az épületben leledző embert.
Utánuk lépett színpadra a szlovák Abstract zenekar, akiknek zenéje nekem elég éles váltásnak tűnt az előzőhöz képest. Kellemes, progresszív, instrumentális muzsikát tolnak, viszont teljesen kilógtak az esti mezőnyből. Koncerten nem tudnak magukkal mit kezdeni, hiszen a közönséggel sem kommunikáltak, de még egymással sem. Szivárgott is kifelé a nép, ki sörért, ki dohányozni, de az érdeklődők hiányát látva szerintem maga a zenekar is lelombozódott kicsit. Én sem bírtam sokáig, győzött a nikotinéhség. Utánuk viszont jobbféle brigád következett. 21.10-kor színpadra állt a szomszédból érkező Nigromantia, akikről sajnos az egyetlen emlékem a kávédaráló hangzás. Valami okból a hangosítás (a hangosító srác felöntött a garatra?) megbolondult, mert a Fall-nál és az Abstract-nál majdnem normálisan szólt minden, aztán a teljes Nigromantia szett és az utánuk jövő Angerseed műsorának első két száma olyan kása hangzásba fulladt, hogy fájt hallgatni.
Szerencsére azért megjavult a technika, így a méltán híres Angerseed műsorát ismét lehetett élvezni. Őket is most láttam először élőben, és már első ránézésre ordított róluk a profizmus. Nagyon jól volt felépítve a zenekari sorrend, mert ennyi bemelegítés kellett, hogy a közönség készen álljon arra a véres mészárszékre, amit Manyák Péter és csapata prezentált. A látvány is elég filmszerű volt: fekete tömeg a színpad előtt, a fűtetlen tánctér fölött látszik a lehellet, a színpadon a zenekar hiperlátványos díszletei, molinója. Az abszolút középpontban pedig Péter masszív szőke rasztás figurája, amint derékszögbe hajol és hibátlanul hozza a Corpsegrinder-es mélyhörgést. Ha valaki azzal kezdi nekem, hogy még első nagylemezük sincs, szemberöhögöm, na ne már! Rutinosan mozogtak, Péter hergelte a közönséget, pont akkor konferált, amikor kellett, hogy szusszanhasson egyet a nép két nóta között. Házigazdák lévén, ők már 45 percet játszottak, és minden pillanatát élveztem. Amíg betegeskedett a hangosítás, addig nem annyira, de aztán… Számomra ők voltak az este fénypontja, köszönöm!
A Christian Epidemic és az utolsóként színpadra lépő Frost képviselték a black metal szekciót, de őszintén szólva a brutal metal éhségem kielégíttetett a Fall és az Angerseed által, úgyhogy csöndesen beszélgetve múlattuk az időt hol kint, hol bent. Az Epidemic-nél megint rosszalkodott a hangosítás, jobb oldalt egy sör mellett ücsörögve még éppen kivehetőek voltak a hangszerek. Persze volt még mozgás rendesen, csak már nekünk volt sok a jóból. J
Összességében a FOA egy abszolút nívós és hiánypótló fesztivál a palettán, megéri 3 órát vagy még többet is utazni miatta. Utólag hallottam, hogy határon túlról is érkeztek vendégek, ami szintén azt bizonyítja, hogy van keresnivalója a koncertkínálatban. Az Angerseed és az Epidemic bulija alatt megmutatkozott, hogy nagyon sokan vannak a fekete fémzene és a death metal hívei, csak ritkán adódik alkalom így összejönni. Ez a szombati bál viszont ilyen alkalom volt, sőt inkább egy találkozó, ahol tényleg a zene hívja össze az embereket, országhatárokon túlról is. Azért olyat még nem hallottam koncerten, hogy „bocsáss meg, szép húgom”- pláne ízes erdélyi kiejtéssel – amikor egy kellemes arcú, hosszú fekete hajú srác véletlenül meglökött a tömegben… Dicséretem és gratulációm illeti a helyet, a szervezőket, és mindenkit aki részt vett ebben, mert a FOA-rel sikerült betömni a koncertpalettán tátongó hatalmas lyukat. Csillagos 5-ös! Köszönöm, megyünk máskor is!
Fotó: Kovács Eszter és Német Ákos
