Amikor tavasz környékén kiderült, hogy idén ősszel, sok-sok év után újra hazánkba látogat az Annihilator, bevallom, kiugrottam a bőrömből. Nem csak azért, mert nem voltak itt ezer éve, hanem azért is, mert a thrash műfaj egyik legalulértékeltebb, ugyanakkor legjobb zenekarát láthatom élőben. Persze ez szubjektív, de később visszatérek arra, miért is írom, hogy az egyik legjobb.

Annak külön örültem, hogy az A38 ad otthont a rendezvénynek, ami garantálta a szinte tökéletes hangzást, illetve a remek fénytechnikát, és ebben egész este nem is kellett csalódnom. Már az előzenekarok alatt is rendben volt minden. Sajnos az első csapatról, az amerikai Archer-ről sikerült lemaradnom, amit bánok, hiszen mindenki, aki ott volt, csak jókat mondott róluk. Sajnos a munkám miatt nem értem oda, de bízom benne, hogy egyszer elcsípem még őket valahol.

A Harlot-ra viszont már rendben megérkeztünk kollégámmal, és az első sorokban helyet foglalva vártuk, hogy mit is hoz nekünk az ausztrál négyes. Jó, nyilván thrash-t, na de milyet?  Az énekes pólója mindent elárult. Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a srácok forró nyári napokon az ausztrál tengerparton előszeretettel forgatták a Kreator lemezeit. Mi tagadás, profin csinálták azt, amiért jöttek, csak az egyediséget hiányoltam belőlük, no meg tényleg azt vártuk a kollégámmal, mikor hangzik fel egy jól ismert dallam a német idoloktól. Ettől függetlenül tökéletesen illettek az este vonalába, és az addigra már egyre szebb számban gyülekező nagyérdemű is hálás tapssal jutalmazta őket.

annihilator1 1021Elkezdődött a színpad átalakítása, az előzenekarok kellékeinek eltávolítása, miközben a hajó gyomra szinte teljesen megtelt és arra várt, hogy Kanada egyik legjobb zenei exportcikke a színpadra lépjen. A meghirdetett kezdés előtt bő tíz perccel már fel is csendült az intrónak használt Scorpions klasszikus, a Rock You Like a Hurricane. Már itt is észre lehetett venni, hogy az Annihilator akármennyire is alulértékelt zenekar, a rajongóik fanatikusak. Az egész hajó egy emberként énekelte végig Klaus Meine-ék slágerét, amit az időközben a színpad szélére felsorakozó Jeff Waters-ék is nagy örömmel néztek végig. Ezért is nagyszerű helyszín a hajó, ugyanis pillanatok alatt katlanná tud válni a hely, ami plusz hangulatot ad egy-egy bulinak, ahogy tette most is.

A bulit a King of the Kill klasszikusával kezdték Jeffék, ami egyből felpörgetett mindenkit, köztük engem is, pedig még bőven volt dolgom, hiszen fotóztam is az eseményt. Az egyre jobban mozgolódó tömegben próbáltam elcsípni pár jó beállást, de beláttam, onnan középről ez esélytelen lesz, így hamar a falhoz mentem, hogy biztonságból tudjam folytatni a munkám.

Annihilator2 1021Koncert előtt sokakat az foglalkoztatott, vajon milyen lesz a zenekar így, hogy megváltak Dave Padden énekestől, és ismét Waters-é a feladat, hogy dalait előadja. Voltak, akik nem örültek Padden távozásának, és voltak, akiket ez hidegen hagyott, hiszen az Annihilator Jeffről szól, és többször bizonyította már, hogy megállja a helyét énekesként is. Én is az utóbbiak táborát erősítem. Jó pár énekese volt már a csapatnak, de igazából itt ez sosem számított. Mivel a dalokat és a szövegeket is a főnök írja, így az énekesek szerepe a zenekarban csak másodlagos; pontosabban körülírja a feladatkörüket az „előadó” szó. Lehet ezért nem kedvelni, de nekem nem hiányzott innen senki, ez így volt tökéletes, és a jövőre nézve simán maradhatna minden így.

Idén jelent meg a csapat új albuma Suicide Society címmel, így azt vártuk, hogy a buli gerincét majd a friss korong dalai fogják képezni. Ehhez képest mindössze három nóta került elő a lemezről. A címadó mellett a Snap és a Creepin’ Again került be a repertoárba, ráadásul azzal a nem éppen bevett szokással, hogy rögtön a buli legelején eljátszották őket. Innentől kezdve viszont olyan pusztulat parádét kaptunk, amire még a legszkeptikusabb rajongók is elismerően bólogattak. A legnagyobb slágerek a legkeményebb dalok. Igazi ’80-as-’90-es, fehértornacipős darálás. A 2013-as Feast albumról a No Way Outtal kezdődött a ”mocsok”, majd jött minden idők egyik legsúlyosabb rifforgiája, a Set the World on Fire. Több mint húsz éves ez a dal, de azóta is, amerre jár, minden nyakat megroppant, minden ízületet kikészít. Oldalról nézve brutális volt az egy ütemre mozgó fejek látványa, miközben abban reménykedtem, hogy az ilyen karcos, ennyire masszív dallamoktól nem fog megrepedni az A38 fala.
Főleg annak függvényében, hogy az utána következő W.T.Y.D. ( Welcome to your Death) nóta alatt tovább fokozódott a hangulat, és minden idők egyik legjobb Annihilator koncertnótájára (alább meg is bizonyosodhattok róla) végképp elszabadult a „pokol”. Az első sorok pogó-zónává változtak, a hajó pedig kívülről nézve egyre nagyobb hullámokat vert a Duna vizén.

Rajongói videó a W.T.Y.D. dalról 

ARVE Error: Wrapper ID could not be build, please report this bug.

Talán a buli legnagyobb meglepetése a Tricks and Traps nóta elővétele volt. Az 1997-es, elfeledett Remains korongról nem igazán játszanak dalokat Jeffék, pedig így lassan húsz év távlatából az is beleillik az Annihilator munkásságába, még ha nem is olyan hangzású, mint elődei. Talán a Kreator szintén akkortájt íródott Endorama lemezéhez hasonlítanám, amit a nagy fanok lehordtak, pedig egyáltalán nem gyengébb a többinél – csak más.

Írtam a cikk elején, hogy az egyik legalulértékeltebb banda a műfajban.  Megszoktuk már az elmúlt évtizedekben, hogy a Metallica, Slayer, Megadeth triumvirátus folyik a csapokból, ha arról beszélünk, hogy thrash, pedig azért nem csak ők léteznek. Megint csak szubjektív vélemény, de szerintem Jeff Waters egy varázsló. Mert megszámolni sem lehet, hogy hány zenész fordult már meg a bandában, volt olyan, hogy kábé magát is kirúgta, de az Annihilator még mindig létezik és alkot. Nem is akárhogy. Ez pedig annak bizonyítéka, hogy Jeff különleges. Különleges, mert a műfaj egyik legtechnikásabb gitárosa, és különleges, mert a dalszerzési kvalitásai párját ritkítóak. Nincs még egy zenekar a thrash színtéren, ahol ennyire egyközpontúan működnek a dolgok. Minden dalt, dallamot, témát, szöveget egy ember alkot immáron 30 éve. De úgy nagy átlagban sincs sok ilyen banda. ( Talán még a W.A.S.P.-ot említeném meg.)
Jeff Waters egy professzor, egy varázsló – és ugyanakkor egy végtelenül szimpatikus, kedves ember, aki nem csak kijön, letolja a bulit, majd felmarkolva a gázsit bevágódik a meleg buszba és utazik tovább. Leáll, kommunikál a közönséggel, show-t csinál, és látszik, nem muszájból teszi, hanem azért, mert élvezi. Szerintem a komplett első három sor kapott tőle pacsit a koncerten, miközben egy-egy dal alatt végig ki-kikacsintgatott a rajongóira.
Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy noha annyi tagja volt már a zenekarnak, hogy abból 20 másikat lehetett volna alakítani, mindig minőségi társak vették körül a mestert. Most is három fiatal, de rendkívül tehetséges zenész sorakozott fel Jeff körül. Mike Harshaw dobos például egy dobszólóval bizonyította tehetségét. Más kérdés, hogy ezeket az egyéni, több perces villogásokat sosem értettem. Annyi idő alatt bőven el lehetett volna még egy dalt játszani.

annihilator3 1021Több mint száz percet játszott a banda, amibe az olyan kihagyhatatlan tételek, mint a Brain Dance, a Phantasmagoria ,a Never Neverland vagy a talán legjobb daluk, a Second to None mellé még sikerült egy kis pluszt is becsempészni . A Chicken and Cornnal például Jeff áttolta a karcos metál koncertet egy rockosított gyerekműsorba. Ezt a dalt soha senki nem vette komolyan, mégis talán a legnagyobb tömeges tánc tört ki rá. Kíváncsi lennék azért, mit ivott a főnök, mikor ezt írta. Kaptunk egy egyveleget is a Kraf Dinner/21/ Reduced to Ash dalokból. (Mondjuk itt elfért volna a dobszóló helyett, hogy az utóbbit végigtolják.)

A rendes blokk zárásaként aztán jött a legnagyobb klasszikusnak számító Alison Hell a debüt albumról.  Jeff itt meg is jegyezte, hogy már nagyon unja ezt a dalt játszani, de hát a közönség az első, így mindig, minden Annihilator koncerten el fog a továbbiakban is hangzani. Olyan ez, mint a Europe-Final Countdown-ja,vagy a Deep Purple Smoke on the Water-je. El sem lehet nélkülük képzelni a koncerteket.
Zárásnak pedig a Human Insecticide rombolta le végleg a maradék ép ízületeinket. Az egyik legtempósabb dal, amit írtak, tökéletes zárása volt egy tökéletes estének.

Nagy valószínűséggel minden résztvevő nevében írhatom, ez hibátlan volt. Padden távozása után is van tovább. Amíg Jeff Waters itt van, az Annihilator él. És ezt hétfőn este az A38-on be is bizonyították. Brutálisan kemény este volt, egy nagyon erős setlisttel, kiváló hangzással, jó előzenekarokkal, és a thrash műfaj egyik legjobb bandájával. Az év egyik legkirályabb bulija volt. Feszülten, picit idegesen értem a helyszínre, de fellélegezve, minden dühömet kiadva távoztam. Így kéne minden hétnek kezdődnie.

További képek az Annihilatorról IDE KATTINTVA!

Intro:
Rock You Like a Hurricane
(Scorpions song)

King of the Kill
Snap
Suicide Society
Creepin’ Again
No Way Out
Set the World on Fire
W.T.Y.D.
Never, Neverland
Tricks and Traps
Bliss
Second to None

Maximum Satan Intro

Refresh the Demon
Drum Solo (Mike Harshaw)
Ultraparanoia
Brain Dance
Phantasmagoria
Chicken and Corn
Kraf Dinner / 21 / Reduced to Ash
Alison Hell

Ráadás:
Human Insecticide