Nyilván megoszlanak a vélemények arról, hogy melyik lemezt is lehet klasszikusnak nevezni. Ez többnyire az ember szubjektív véleményén alapszik, persze ettől még a beszédes lemezeladási adatokat nem lehet megmásítani. Ami tetszik a Népnek, az bizony tetszik. Punk-tum. Arra viszont kíváncsi lennék, milyen végeredménnyel zárulna egy olyan szavazás, melyben azt kellene eldönteni, hogy az Accept vagy az U.D.O. lemezeit szeretik-e jobban a rockerek. Lehet, hogy az erős nosztalgia, vagy valóban a kiváló dalok miatt, de sanda gyanúm szerint az Accept-re többen tennék le voksaikat. Ez nem is csoda, hiszen a Restless And Wild, a Balls To The Wall és a Metal Heart az európai heavy metal alapkövei, A germán metalé meg pláne, hiszen hol volt akkor még a Running Wild, a Grave Digger stb., sőt a Helloween is csak egy koszos hamburgi pincében bontogatta szárnyait. Csakhogy…1986-ban jött a jóval populárisabb, az amerikai piac meghódítására készült Russian Roulette korong, és vele együtt a banda széthullása. A smirgli hangú frontember, Udo Dirkschneider ennél jóval keményebb muzsikára vágyott, így tizenegy év közös zenélés után kilépett a bandából, és U.D.O. néven saját zenekart alapított. Zenéjével nem szándékozott megváltani a nagyvilágot, azt akarta továbbra is játszani, amihez értett. A nagy betűs Heavy Metal-t. Előbb talpra is állt, mint cserbenhagyott társai, hiszen a szakítás után 1987-ben már meg is jelent az Animal House című debütáló album, melynek dalai az Accept legszebb hagyományai szerint íródtak. Így nem csoda, hogy én is előkapartam anno a gyáli piacon 300 forintot a farzsebemből, hogy a lengyelektől megvásároljam az U.D.O. második albumát (Takt márkájú kazettán), az 1989-es Mean Machine-t.
A bemutatkozó lemezhez képest Udo mester Mathias Dieth gitáros kivételével a teljes gárdát, így a magyar származású Peter Szigetit is lecserélte. A nyitó Don’t Look Back speedes témája hamar meggyőz minket, hogy továbbra is a metal törpének gúnyolt énekes gárdája folytatja az Accept legszebb hagyományait, míg a Mean Machine koronggal azonos évben Eat The Heat címmel és David Reece személyében amerikai énekessel próbálkozó Accept hihetetlenül nagyot bukott. Következik a klipes Break The Rules, ami annak ellenére, hogy a már említett Mathias Dieth mellett, a másik gitáros, Andy Susemihl szerzeménye (egyébként zenei téren a lemez összes dalát ők ketten írták), simán rajta lehetett volna valamelyik Accept klasszikuson. Ha már
a két gitárost említem, jól elosztották egymás között a melót. Mindketten villogtatják frenetikus tudásukat, ami a We’re History kezdő akkordjainál is érzékelhető. Az album dalai tökéletesen követik az Animal House nótáinak irányvonalát, bár tény, hogy ebben a zenei stílusban nem is szabad nagyon letérni a helyes ösvényről. Persze azért akadnak különböző zenei megoldások, ilyen a Painted Love-ban hallható ízes, kimunkált csordavokál. Persze a „főnök” sem fogja vissza hangszálait. Udo torka acélszálakat rejt (metal vonalon mi mást?), a lemezt hallgató szinte látja maga előtt a torok gazdáját, amint felvarrókkal teli bőrdzsekijében kidagadt hangszállakkal ordítja a dalokat. Már a címadó Mean Machine nótában is hallottam olyan hangszert, nevezetesen szintetizátorral kreált hangokat, ami akkoriban nem volt jellemző a heavy metal csapatokra. A szinti a Sweet Little Child balladában még inkább életre kel. Semmi extrát nem nyújt a Dirty Boys, azonban sodró tempójú HM, nekem pedig a személyes kedvencem a lemezről. Ha az én véleményemet kérdezték volna, én a Break The Rules helyett tuti erre készítettem volna klipet. Persze a rajongók szempontjából talán jobb is, ha Udo nincs velem beszélő viszonyban. A Streets On Fire középtempóját még az AC/DC szellemvilága is átjárja, persze fehér lepel mögé bújtatott Judas Priest szellemecskékkel. A 
lemez átgondoltan sokoldalú, vannak ugyan apró hibái, azonban ez lehet a zenészek részéről tudatos is, hiszen így nem kapunk kórházi műtőkhöz hasonló sterilitást. Aki viszont abszolút nem hibázik a lemezen, az kedvenc német származású dobosom, Stefan Schwarzmann. Már a Running Wild 1988-as Port Royal lemezén kimagaslót alkotott, naná, hogy Udo el is happolta a kalózoktól. Stefan játéka vibráló és precíz, sikerült az élő felvételeken kötelező magas szintet a stúdióban is hoznia. A mindössze háromnegyed perces Still In Love With You című zajszösszenetet nem számítva, a Catch My Fall zárja a korongot, ami a Dokken nyomdokain igyekszik amerikai ízű heavy metalt nyújtani.
A Mean Machine zenéje annyira Heavy Metal, amennyire csak a legjobbak tudják megközelíteni ezt a műfajt. Lendületes, érzelemgazdag, dinamikus, pengeéles, kemény és mindezek mellett meglepően sokrétű is. A megjelenése után óriási turné következett, játszottak például a No Rest For The Wicked lemezével Európában turnézó Ozzy Osbourne 
vendégeként is. 1989-es keltezésű, azóta pedig sok víz lefolyt már Németország folyóin. Volt már Udo-Accept összeboronálás, aztán megint háború, amit egy „majdnem-összeboronálás” követett. Ma már tudjuk jól, hogy az Accept Mark Tornillo énekessel újra fénykorát éli, és Udo is tökéletesen elvan saját zenekarával. A metal törpe csak úgy vállalta volna a közös munkát, ha a szétválás után övé lenne az Accept név, ebbe persze meg Wolf Hoffmann Accept-gitáros nem egyezet bele. Ezzel talán a heavy metal fanok járnak a legjobban, mert két kiváló bandára is csápolhatnak. És miért ilyen alacsony a lemezre szánt pontom? Mert én nem vagyok heavy metal rajongó!
Pontszám: 6/10
