A mindenféle túlzás nélkül élő rock legendának titulálható Kalapács József , zenekarával elkészítette immáron tízedik nagylemezét.  Nyilván aki olvassa ezt a recenziót, annak felesleges lenne most gyors rock történelemórát tartanom, hősünk fényesebbnél is fémesebb munkásságából.  Olyannyira aktív jelenleg is az egykori  Pokolgép, Omen énekes,  hogy  egyszerre párhuzamosan több formációban is húzóember. ( Kalapács és az Akusztika,  Kard,  Színházi fellépések ) . Már már szinte hihetetlen kategória , viszont legalább akkora tény, miszerint a   2002 –es  debütáló  Ösztön album óta változatlan a társaság felállása. Nem mellékesen, attól még véletlenül sem kell tartania hithű Kalapácsistáknak, hogy a csapat másfajta vizekre evez.  Könnyű szívvel akár a második, akár az ötödik albummal is felcserélhető ez a mostani 12 nóta, ami akár kritikaként is felróható lenne, viszont a metal műfaj rajongói ezt bókként értelmezhetik.  Azaz egyvalami azért mégis árulkodó lenne, ami nem más mint  a profi módon kialakított, vastagon megröffenő hangzás, ami  csudamód élőre, kellőképp döngölősre sikeredett.

Az egyik fő erőssége a csapatnak a Sárközi Lajos, Weisz Kicsi párosítás, akik metal berkekben az egyik legjobb gitárduó hazánkban. Olyannyira jól játszanak (és nem eljátszanak) egymás mellett, érzik egymás játékát, hogy már csak emiatt is élvezetes hallgatni a dalaikat. Néhol kifejezetten dallamosak a gitártémáik, máshol meg a szaggatott riffelések dominálnak. Sosem hittem, hogy csakis jó dalokat tudnak írni, de a végeredmény ennek ellenére mégis pimaszul kellemes hallgatnivaló. Kimagasló eredmény ha  valaki nemcsak egyszerűen remek gitáros, hanem alázatos csapatjátékos.  Félreértés ne essék, a lényeg a jó dalokon van természetesen,  amiből van is itt jó néhány mutatvány.

Rögvest két olyan dallal indul a játék, ami máris nyugtatólag hat az idegeskedők számára (Az ördög visz el, Enigma), amelyek után kizárt  a csalódás. Vannak tételek a dallamosabb,  Rock’n’ rollosabb  fajtából  ( Zuhanni kell,  Elhagyott Rock’n’roll,  A játék ha véget ér), de nem spórolták le döngölősebb opuszokat  sem szerencsére (Adj valamit,  Özönvíz), hiszen mégiscsak  Heavy  Metal  van terítéken . Ez a változatosság mindenképpen az Enigma egyik fő erénye. Külön specifikum, hogy  a korai évek köszönnek  vissza néhány helyen,  úgy mint a Várlak Téged, az  első albumos klasszikus líra, a Könnyű szívvel refrénbeli megidézése.  Vagy éppen a záró Búcsú helyett egykori  Pokolgépes hangszerelés  beépítése,  Józsi azonnal felismerhető klasszikus énekstílusával felvértezve. Ami  valahogy egyáltalán nem kopott meg az évek során , és  azért ez eléggé döbbenetes ha jobban belegondolok,  statikusan feltűnik,  miközben pörög az anyag.

Mindennemű méltatás mellett nem hallgathatom el a szövegbeli frusztrációmat, nem an blokk, inkább egyes részeket kiragadva, amin azért én még alakítgattam volna. (Annyi elvet élsz, míg elvetélsz…). Emberi érzésekről mesél  a mondanivaló, változás nem történt ez ügyben,  a  témakör  meglehetősen passzol  az ilyen jellegű muzsikához. Mondjon még valaki egy stílust ami ennyire emberközeli, érzelmekről szóló történetet közvetít, mint kedvenc stílusunk a Rock/ Metal, nem beszélve ha mindezt egy  Kalapács József tolmácsolásában hallhatjuk.

A konklúzió egyértelműen pozitív, az előző Poklok és mennyek között- et sikerült megfejelni, olyan albumot raktak össze, ami nem alacsony nimbuszuknak méltán megfelelő.

Pontszám: 10/9