A lemezen az első tétel a Rise. Zongorás felvezetés után egy igazi GR-es dallamos tekerés, vokálokkal tűzdelt verzék, és egy fülbemászó dallamú refrén, ezek együtt rögtön megfogják a hallgatót.A Deadlands sem egy lassú dal, lendületes és rendkívül változatos.Kicsit szokatlan a szintis felvezetés, de ettől függetlenül nincs vele probléma.
Az ezt követő Mother Angel kezdésekor nekem a Scorpions-Rock you like a hurricane-je ugrott be, de ezt a hasonlatot rögtön el is vetettem ahogy tovább hallgattam. Maga a dal egy hardrockosabb, középtempós tétel, egyszerű, de pont ettől nagyszerű.
A No need to cry az a bizonyos dal, amit Dirk Schlächter a nemrég elhunyt édesapjának dedikált. Gyönyörű, érzelmekkel teli ballada, a közepén egy kissé oda nem illő kiállással, amit maga Dirk énekel, de ettől függetlenül az összhatás nem lett rosszabb.
Az Empathy egy kissé darkos dal, de véleményem szerint az egyik legjobb az albumon. Érdekes hallani ahogy Kai a verzékben a beszédhangján énekel. A refrén pedig nagyon ott van, első hallásra letarol és megfog. A háttérben a szinti és a kitárok egyensúlya is nagyon jó, egyik sem nyomja el a másikat, ráadásul egy sajátos hangulatot ad az egésznek. A dob kicsit menetelő ütemétől pedig az emberre egyből rájön a headbangelhetnék.
A To the Metalt már szinte minden Gamma Ray ismeri. Nagyon megoszlanak a vélemények a dalról, sokaknak nem nyerte el tetszését, ennek ellenére már most egy metálhimnusznak tekintik. Stílusra leginkább a Judas Priestre hajaz, de hallottam már hasonlítani a Manowarhoz is. Mindkettőben van valami. Az viszont tény, hogy van ennél jobb dal az albumon.
Az All you need to know ismét felpörgeti a tempót, sodró lendülettel vezet föl, majd a refrénben egy kicsit visszavesz. A megjelenés előtt már említették, hogy egy vendégénekes is szerepel majd a dalban, aki nem más, mint Michael Kiske. Korábban a bandával közreműködve a Time to be free-ben hallhattuk a Land of the free albumon.
A Time to live újra középtempós, de mégsem érezni, hogy az előző dal után sokat veszített volna a tempóból. Ami leginkább megfogott az a refrénben hallható kórus, hatalmasat dob az összhatáson.
A Shine forever basszus intrója és gyilkos gitárfelvezetése után kemény verzét kapunk, amit egy dallamos, kórussal tűzdelt refrén követ. A két rész eléggé különbözik egymástól, de mégis nagyon egybevan a dal, az ellentétek remekül kiegészítik egymást.
A zárótétel a Chasing Shadows. Szintis bevezető után egy rövid ikerszólós rész, majd sodró lendületű felvezetés a verzéhez. A refrén nagyívű, remek vokálokkal kiegészítve, a dallam olyan, mintha ismerném korábbról, mégsem lehet hirtelen hova tenni. A szólóban a szinti és a gitár váltogatja egymást ami a Gamma Raytől kicsit szokatlan, de nem tűnik idegennek. Utolsó számként, szerintem túl hirtelen van vége, egy kis hiányérzetem támadt, hogy ott még kéne lennie valaminek, ennek ellenére egy remek dal.
Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy megérte ennyit várni az albumra. Szerintem az egyik legjobb, pedig adtak már ki kiváló lemezeket. A srácok ismét bebizonyították, hogy nem érdemtelenül állnak kb. 20 éve a mai metálzenei élet élvonalában.
Már csak egy koncert hiányzik, hogy teljes legyen az elégedettség, reméljük minél hamarabb meglátogatnak minket!
Írta:hevimetal
