1995-ben alakult az ötös, melyben három alapítótag is található (Jonathan Donais és Matt Bachand gitárosok, valamint a basszer Paul Romanko), csupán a tökig érő rasztákat hordó frontarc, Brian Fair és a doboszseni Jason Bittner érkezett később, a felállás 2002 óta változatlan. Mire az új évezred elején köztudatba került a NWOAHM (New Wave Of American Heavy Metal) fogalma, a srácokat már a Lamb Of Goddal és a Killswitch Engage-dzsel emlegették egy lapon (utóbbi csapat is Massachusetts-állambeli, a korai időkben a KSE-gityós Adam Dutkiewicz dobolt a ‘Fall-ban), ami azért valljuk be, nem kevéssé volt hízelgő rájuk nézve. A műfaj atyjainak tekintett bandahármas aztán elkezdte külön-külön a saját útjait járni, a KSE ugyebár bevette a mainstream piacot (nem érdemtelenül), a Lamb Of God pedig némileg brutálisabb irányba mozdult el, ott Randy Blythe irgalmat nem ismerő üvöltése és a néhol iszonyat módon megcsavart thrash/death riffek számítanak védjegynek. A Shadows Fall is dallamosabb irányt vett, de a három csapat közül ők merítenek legtöbbet a hagyományos thrashből, és ők a legkevésbé üvöltősek (a thrashcore megnevezést viszont, amennyire tudom, kikérik maguknak, teljesen érthetően).
A Threads Of Life még a Roadrunnernél jött ki, és azzal a lemezzel sikerült iszonyatosan sokat turnézni, a legnagyobb nagyágyúkkal (modern metal alapbanda Machine Head, a teen-thrash Trivium, valamint Ausztráliában és Ázsiában volt egy kanyarjuk a bivalyerős KSE – As I LAy Dying – Bleeding Through hármassal). Annak, hogy az új korong nem a kor egyik legnagyobb metalkiadójánál lát napvilágot, különleges oka van: a srácok saját kiadót hoztak létre (ami fölé persze a Warner húzott egy védőernyőt), és kézenfekvő volt, hogy új albumukat is itt jelentessék meg. Hangulatos akusztikus gitáros intró után robban be az egy másodperc híján hét minutumig tartó My Demise, egy iszonyat thrash riffel; nem gyenge nóta, de nálam valahogy mindig a tömörebb, rövidebb SF-számok nűködtek igazán. Mint például az első maxi Still I Rise! Piszkosul eltalált dal, totális sláger (nem úgy indul pedig), gazdagon vokálozott refrénnel, amolyan Brian Fair-módra, nekem az előző lemez nyitónótáját juttatta eszembe.
Szinte azonnal maximális tempóra kapcsol a War, mely szabályos hörgésekkel operál, amúgy a lemez legrövidebb dala. A King Of Nothing elején élvezetes az a bólogatós thrash-riff, mellesleg ebben a nótában hallható a Lamb Of God-énekes Randy Blythe is. A Taste Of Fear effektezett gitárdallamal nyit, a lemez egyik leglazább nótája, és később sem csap nagyon oda, a refrénje pedig igencsak működik. Az Embrance Annihilation sincs híján emlékezetes dalalmoknak, de hát Fair sosem volt az az üvöltőgép, nyers vokalizálása is simán élvezhető az attól ódzkodó hallgatók számára is.
Akusztikusan nyit az üvöltésmentes Picture Perfect, hogy aztán hosszabb tétel zárja le a lemezt. A Public Executionben Jason Bittner ismét megbízhatóan szállítja a kétlábgépet, a záró Dead And Gone pedig közel másfél perces technikás nyitánya után a lemez egyik legemelkedettebb refrénjét hozza, ízes középrészével méltóképpen zárva le a Retributiont. A limitált kiadásra felkerült az Ozzy-klasszikus Bark At The Moon, valamint egy Cro-Mags és egy Nuclear Assault-nóta feldolgozása is, a bónusz DVD-n pedig élő fellépések mellett gitáros és dobos oktatóanyagok vannak. Nem szokványos, és bár én nem rendelkezem a spéci kiadással, mindenképp látnom kell, hogy dobolja Bittner mester a Still I Rise-t.
A hangzás természetesen harapós, és itt kell elmondani, hogy régi-új producerrel dolgoztak a fiúk, hisz visszavette az irányítást az előző lemeznél Nick Raskulinecz (Foo Fighters, Rush, stb.) kedvéért partvonalon kívülre tett Zeuss, aki a csapat jó cimborája, és az új évezredben a csapat egyedüli producerének számított.
Mint már a bevezetésben elmondtam, semmi extrára nem kell számítani a Shadows Fall nevének hallatán, és bár úgy érzem, előrelépés nem történt a legutóbbi albumhoz képest, könnyedén hozzák a szintet. Korrekt, dallamos modern metal, thrashes riffeléssel és sok kétlábgéppel; ez a Retribution.
