Vigyázat! Az itt olvasható cikkben a túlzott mértékben előforduló, tekervényes, sokszor ép ésszel fel nem fogható német szavak, kifejezések magyar olvasók számára némely esetben látásromlást, extrém körülmények között vakságot okozhatnak! A leírtak figyelembevételével kérem, csak saját felelősségre olvassa el a lenti tartalmat! Ajánlott viszont olyan egyéneknek, akik a német nyelv esztétikai gyönyöreit feltétlenül elismerik, illetve megszállott Saltatio Mortis-rajongóknak!

Így van, kritikám témája ezúttal a Saltatio Mortis, akik Németország folkmetáljának egyik igen jeles képviselői, akiknek latin neve magyarra fordítva haláltáncot jelent, akik csak fokozatosan vegyítették bele a metált folkzenéjükbe, és akik egy új lemezzel jelentkeztek 2015. augusztus 14-én Zirkus Zeitgeist címmel. Ezt előlegezte meg, hogy elsőként a Wir sind Papst és a Nachts weinen die Soldaten című dalokhoz hivatalos szövegvideó, a Wo sind die Clowns?-hoz pedig videoklipp is készült. Utóbbi igazán jól sikerült, teleforgatták mindenféle elvont elemekkel, mondhatni egy szürreális álomkép-sorozatot hoztak létre.

De azt hiszem, jobb, ha őszinte leszek. A két szövegvideónak dalai kapcsán nem túl gáláns érzések keringtek bennem. A Wir sind Papst nagyon-nagyon, mondhatni eléggé túlzottan kimutatott nemzeti érzéseket közvetít. Nem azt mondom, hogy ne legyenek rá büszkék, hogy németek, de számomra (és fogadni mernék, hogy sok más ember szerint is) eléggé kellemetlen, hogy a három és fél perc alatt elhangzó 5-6 refrén mindegyikében azt kell hallgatni, hogy a németek mekkora ászok a fociban. Elnézést, ha ezt csak én látom így. Bár egy szép gondolatot meg kell, hogy említsek, hiszen róluk az a sztereotípia kering, hogy nácik, szóval valahogy így fogalmaznak: “Kiáltsd hangosan Koreától Bahrainig, hogy a nemzetiség teljesen mindegy!” Hiszen nem mindenki náci, mára már ez egy érzékeny pontja a német embernek. Magához a zenéhez is lenne hozzáfűzni valóm: a fiúk nem mentek túl messzire saját maguk ismétlését illetően, ugyanis kísérteties a hasonlóság ez és a legutóbbi, 2013-as album (Das schwarze Einmaleins) első dala, a Früher war alles besser között. Ráadásul ha már itt tartunk, a Nachts weinen die Soldaten is mintha csak a folytatása lenne a 2011-es albumon (Sturm aufs Paradies) oly líraian, tragikusan hangzó Nachtigall und Rose című, a csalogány és a rózsa híres történetét feldolgozó műnek. Tény, hogy mindkettő hangulata szomorkás, és maga a mondanivalója is könnyfakasztó, de úgy gondolom, zeneszerzés terén lehettek volna kicsit kreatívabbak is.

Az “utánzatok” meghallgatása nyomán egyre inkább erősödött bennem az a tudat, amit már mások is sulykoltak belém, hogy a Saltatio Mortis csupán egy kirakategyüttes, a zenei tudásuk pedig inkább közelíti a punkot (az egyszerűsége miatt), mint a metált. Alea der Bescheidene énektudása sem egy nagy szám, csak úgy kerülhetett frontemberi posztra, hogy ő a csapat legmutatósabb egyede, megveszi a közönséget a bohóckodásával és a mutatványaival, valószínűleg rengeteg női rajongó megvadul sportos felsőtestét látva, ráadásul még a hangja sem olyan nagyon rossz, hogy ne lehessen felvállalni… (Persze ez már nagyon régóta így van, és valóban, Alea egy szerethető karakter.) A mostani arculatukat látva, azt, hogy mennyire saját maguk reklámozására mennek rá – és itt értem a webshopukat és magát az új albumot is -, egy kicsit kiábrándultam belőlük. Azt gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell, meghallgatom azt a nyavalyást, maximum ha úgy gondolom, hogy ez olyan melléfogás, akárcsak az előszele, visszatérek a 2013-ig tartó munkásságuk élvezetére.

Nem ez történt. Bár ráleltem töltelékdalokra, amikre egyébként is számítottam, mint például a Geradeaus, de most így hirtelen és átfutva a kínálatot se tudnék többet felsorolni. Emellett vannak azok a dalok, amik egész jók, és rendelkeznek egy hangyányi vonzerővel, ami miatt többször is meg tudnám hallgatni, ilyen a Rattenfänger, a Todesengel vagy a Vermessung des Glücks. Aztán akad egész szép számban olyan is, amely új hangzást tanúsított, új érzéseket szabadított fel bennem az együttes zenéje iránt: Augen zu, Ballade der Erinnerung, Gossenpoet, csak hogy ezekből is említsek néhányat. Nagyjából így kategorizálhatóak be a friss szerzemények.

Az albumkezdő Wo sind die Clowns?-t követően megismerkedtem egy elég bugyuta, de mégis mókás teremtéssel, a Willkommen in der Weihnachtszeittal, ami nem másról, mint a Mikulásról szól. Aranyos, minden esetre. Amikor már azt hinném, Aleának egysíkú a hangja, akkor téved be a képbe a Des Bänkers neue Kleider és a Ballade der Erinnerung, utóbbi egy csodaszép lírai dal, kissé talán Disney-rajzfilmszerű, de igazán megérintő, gyönyörű dallamvilággal megírva. (Hasonló az Augen zu is.) Erős váltás a közvetlen őt követő Trinklied, ami a címe alapján ivódal szeretett volna lenni, de sajnos a srácokat nem biztos, hogy érdekelte a kívánsága. Egy ivódalt lényegesen több iszonyú basszusos férfikórussal tudnék elképzelni. Sajnos a vokál ehhez képest olyan, mintha a hét törpe énekelné. Nem túl hiteles így.

Az én meglátásom szerint nagyjából ezekre a számokra volt érdemes bővebben kitérni. Továbbá érdekesség, hogy a lemezen megtalálhatóak régebbi Saltatio Mortis-dalok, csak éppen más német előadók feldolgozásában. Ezt a válogatást igazán meglepő volt végighallgatni. Voltak, akik ugyanazt a szintet hozták, mások produkciója olyannyira telitalálat volt, hogy talán még jobban is sikerült, mint az eredeti, azonban sajnos egy-két olyan is akadt, ahol nem tettek hozzá semmi érdemlegeset. A pozitívummal nyitnám a sort: a Subway to Sally IX-feldolgozása fantasztikusan szól például a vonós hangszerekkel és a kicsit más felépítéssel, az Ost+Front Habgier und Todja a szoprán női szólammal a karcos férfihang alatt. A Prometheusnál köpni-nyelni nem tudtam. Az egyik legszebb Saltatio Mortis-számból Mr. Hurley & Die Pulveraffen úgy gondolta, jó viccet kreál. Könnyeztem a nevetéstől a mulatós hangulata miatt, vagy nem is tudom, minek tituláljam. Említés nélkül nem maradhat, hogy Doro is közreműködött, hiszen a Nichts bleibt mehrt ő énekli, azt hiszem, nem is kell mondanom, hogy könnycsalogató, szívhez szóló nóta. Az ő hangjával talán még jobban átjön a mondanivalója. De nem ő az egyetlen női énekes, a Faunhoz hasonló zenét játszó Faey énekesnőjének hangjához nagyszerű párosítás lett a Manus Manum Lavat. Az utolsó, melyről szeretnék véleményt nyilvánítani, a Vanden Plas Krieg kennt keine Siegere. Az eredetihez képest egy igen súlyos metálremeket dobtak össze, egy dolog viszont zavar: a német dalszöveget angolra fordították. Az ő szemszögükből igazuk lehet abban, hogy úgy alakították a számot, ahogy az a lelkükből jött, ellenben a Saltatio Mortisban éppen az a különleges, hogy anyanyelven írják meg és adják elő a legtöbb dalukat, és ehhez képest én lealacsonyításnak tartom az angol fordítást.

Tömören összefoglalva gondolataimat, szerintem érdemes végighallgatni az albumot elejétől végéig, bár ebbe az állításba egy-két szerzemény belerondít, de tényleg csak egy-kettő. Számomra egy pozitív csalódás volt, és remélem, hogy aki a cikkemtől fellelkesülve ráveszi magát, hogy meghallgassa a Zirkus Zeitgeistot, az szintén nem fogja megbánni.

Értékelés: 7,99/10 (megjegyzés: Nagyon nehéz volt döntenem, de kerek egész 8-ast valahogy mégsem tudtam adni.)