Mi sem bizonyítja jobban a Sleaze / Glam metal újra virágzását, mintsem az a tény, hogy már Olaszországból is kapunk ilyen jellegű jófajta rock muzsikákat. Habár nem elfelejteni, mekkora fesztiválokat rendeznek a  dígók  ,a dallamos , Hard rock égisze alatt, amiért csakis irigyelhetjük őket.  A torinoi glam/  sleaze kvartett is egészen a mára már hőskorként tisztelt nyolcvanas évekig  nyúl vissza, oly sok jelenkori kortársával egyetemben.  Hogy ez mennyire becsületes  avagy plágium szagú ,döntse el mindenki vérmérséklete szerint, én mindenesetre üdvözölendőnek tartom az ilyen megmozdulásokat.  Feltéve  persze ha nem egy kutyaütő, minden kreativitást nélkülöző, a gyors sikert hajszoló kópiacsapatról van szó.

Roadless-éknak  a „Folyamatosan gördülő”  debütalbum  megjelenése előtt  jócskán volt alkalmuk bemutatni a nagyérdeműnek a dalaikat, hiszen nem kisebb neveknek nyitottak már mint a  Faster Pussycat, Adam Bomb, Living Dead Light,  vagy éppen a feltörekvő   Sister.  Optimális iskola lehetett, ilyen túrákon megmérettetniük magukat,  valahogy  így kellene  indulnia egy valamirevaló rockkarriernek.

 Már a nyitó, helikopter és  sziréna  hangokkal bevezetett  Scary Face -szel  kapunk arcunkba egy jó nagy  adag L.A.Guns  esszenciát, megspékelve némi Love/  Hate utánérzéssel.  De mindezt annyira jól gyúrják össze  remekbeszabott  egységgé , hogy egyáltalán nem lesz erőltetett vagy zavaró . A  Back To The Top kissé elszállósan, amolyan  Danzig-  esen indul , aztán persze minden a helyére  kerül ,folytatódik a  rock’ n’roll virgázás a két nagy los angelesi „Fegyverek” nyomdokain.  A harmadik She  GonnaTake Me  és a  Love To Roll is annyira  Phil Lewisék  munkássága  , amennyire a  Home Sweet  Homecide  alapravett Guns’n’roses jóság,  körülbelül a  Lies Ep idejéből . Itt Axl  is jópofán visszaköszön,  nyújtásait , nyegle stílusát abszolút levette  Blaze kollegája.  A prímet viszont a Love/Hate  vonalán  vonagló , igazi rock’n’roll  dög viszi, a Never  Say  Never.  Pattogó ütemeinek  ellenállni szinte lehetetlen, ez méltó módon húzónótaként fog szerepelni a repertoárban ,  kétségtelen.  A  Voodoo Love kezdése egy az egyben lagánsz,  de annyira jól eltalált lett, hogy belekötni még véletlenül sem ildomos. És ez így gördül  szépen sorjában tíz nótán keresztül,  mindvégig utánérzésekkel felszerelkezve, ámde éppen elég ideával ahhoz,hogy még véletlenül sem nyomnám meg a stop gombot.

Sokan szeretnének a  Sunset  Strip érzés világgal menőzgetni,  laza zenészek képében tetszelegni , viszont akik érzik ezt a stílust, zsigerből , csuklóból halál lazán nyomják, azok a Roadless zenészei. A kérdés voltaképpen adott:  sikerült e már megírniuk a maguk Never  Enough-ját , The Ballad Of Jayne-t,  esetleg  Sweet Child O Mine –ját?  Ha nem vaskalaposan közelítünk a témához, figyelembe vesszük, hogy nincs új a nap alatt, akkor tagadhatatlanul van néhány slágergyanús szerzemény.

 Nyilván nem mindegyik  tétel  kifogástalan, nem egyvégtében totális bomba az album,de  én jóval többet érzek  ebben a bandában, mint egy újabb reményteli  glam galerit.  Mind azért mert sikerült egy fogós, klassz kis dalcsokrot összehozniuk,  mind azért mert a hatásaik feltétlen híve vagyok, drukkolok nekik.

Pontszám:  8.5