Hányan hallottak közületek a Mägo de Ozról idáig? Okés, kezeket le, szóval kevesen. Nem is csodálom, ugyanis egy nem akármilyen spanyol bandáról van szó, akik nem nagyon mozdulnak ki nyelvterületükről, tehát jobbára Spanyolhonban és Latin-Amerikában koncerteznek. Én is csak véletlenül ismertem meg őket, mikor gimnáziumban beteg lett a spanyoltanárunk, és a helyettese buzdított minket, hozzunk spanyol nyelvű zenéket, és majd hallgatjuk… Akkor leltem rá Ózra, a nagy varázslóra (a zenekarnév ugyanis ezt jelenti), és azóta is töretlen a barátság. De hogy miről is van szó lényegében?

A csapat folk metalt játszik, de nem a Korpiklaani-féle értelemben. Nagy vonalakban: képzeld el az Iron Maident picit több kétlábgéppel, népzenei (főként kelta) motívumokkal, és már meg is kaptad a Mägót, melynek gyökerei 1989-ig nyúlnak vissza, a dobos Txus de Fellatio (remélem, művésznév, különben a szülei jól kicsesztek vele) ekkor alapította a bandát, az őstagok közül csak ő szerepel már itt. Rajta kívül még…

Na igen… A Mägo de Oz a folk/heavy színtér Slipknotja, kilencen alkotják, sőt, 2007-ben egy időre tízre duzzadt a létszám, Patricia Tapia vokáloslány állanó taggá avanzsálásával, Jorge Salán egy évvel későbbi kilépésekor viszont újra egyszámjegyűre apadt a zenekari tagok száma. Két gitáros, basszer, hegedű, furulya, billentyű, dob, ének, vokál a felállás, a kritika tárgyául szolgáló Gaia II albumot viszont még három gitárral vették fel. Ez az album egyébként a Gaia-trilógia második része, valamint az első lemez, amit a Warnernek készítettek. És hogy milyen lett?

Bocs, nem tudok nem elfogult lenni, nálam 2005 legjobb albuma. Már az első rész sem volt piskóta, de ez… Minden egyes pillanata telitalálat. Például vegyük az intrót, amiről elsőre a Gyűrűk Ura zenéi ugrottak be elsőre, és tényleg olyan, hogy ha becsukom a szemem, látom, ahogy a kamera pásztázza Középföldét madártávlatból, és közben a hideg ráz, főleg úgy 1,20-nál. A szám végén már beficcen egy kis torzított gitár, majd a La Voz Perdidával kezdődik valójában az album. Már ebbe is remek dallamokat pakolt José Andrea énekes, de aztán a lemez további részein még felülmúlja ezt, és talán önmagát is. Minden kétséget kizárólag Latin-Amerika egyik legjobb torkával állunk szemben, aki parádézik a lemezen, eszméletlen melódiákat adagolva. Hogy a zenekar többi tagjáról is essék szó, a gitárosok (a már említett Jorge Salán, Carlitos és Frank) a csillagokat is legitározzák az égről, a basszer Perinek vannak nagyon jó pillanatai a lemezen; a hegedűs Mohamed tudja, mikor kell feldobni a nótát egy szomorú, vagy éppen vidám vonós résszel, akárcsak a furulyás Fernando; a billentyűs Kiskilla mindenhol jelen van, hol szőnyegez, hol pedig a gitárokkal egyenértékű a hangszere szerepe; Txus pedig, aki a dobolás mellett pár háttérvokálért és a dalszerzés oroszlánrészéért felel, embertelen melót végez az egész lemezen, hihetetlenül húzós dobolása és kétlábgépes száguldásai élményszámba mennek.

Nótákat kiemelni botorság lenne erről a parádés albumról, pár kivételt viszont kénytelen vagyok tenni. Meg kell említenem a folk/prog-keverék, instrumentális El Callejón del Infiernót, a rövid, de annál slágeresebb, zseniális refrénnel megáldott Diabulus In Músicát, valamint a zárótételt, a progresszív folk/heavy metal csúcsát jelentő La Cantata del Diablót. Ez a nóta minden kétséget kizárólag a csapat életművének legjobban sikerült darabja. Négy perc után indul be igazán a dal; Txus kőkeményen megtapossa a kétlábgépet, José egy hatalmas refrént akaszt a nyakadba, utána jön egy drámai belassulás, a dal közepe pedig szólóorgia: mindhárom gitáros megvillantja tudása legjavát… Na, mindegy, abbahagyom, ezt elmondani úgysem lehet.

Ezt hallani kell, gyerekek, és álmélkodni, hogy ilyen zenét is lehet csinálni! A több mint száz perces játékidőben egy pillanatnyi olyan rész sincs, amikor kimehetnél egy pohár vízért, vagy ilyesmi. Elrabol, magával húz az album, le a mélybe, Óz varázsbirodalmába, ahonnan nincs menekvés; ha egyszer beszippantott, örökre a foglya maradsz.

Nyugodt szívvel ajánlom minden dallamkedvelő rockernek/metalosnak ezt a progresszív és szimfonikus ízektől sem mentes folk metal albumot, legkedvesebb lemezeim egyikét. Nem szokásom a klasszikus rovat lemezeit pontozni, mert mindegyik tízből tíz pontos, de itt fontosnak tartom kiemelni, hogy EZ tényleg 10/10-es album. Olyan kevesen ismerik ugyanis Magyarföldön ezt a zsír csapatot, hogy muszáj minél több ember figyelmét felhívnom rá. Ne aggódjatok, a spanyol nyelvű énekkel meg lehet barátkozni (bár az is igaz, hogy angol énekkel ez egy világhírű banda lenne), szóval, bátran tegyetek egy próbát! (Aztán ha megfertőződtetek, azért írjatok egy hsz-t a cikkhez, hogy tudjam, hányan megyünk legközelebb Madridba Mägo-koncertre 😉 )