A Lillian Axe-nek sosem volt szerencséje a sikerekben. A nyolcvanas évek vége felé, a melodikus rock-hullám közepette tűntek fel, egy mocskos jó nótákat tartalmazó self-titled debüttel, ám hiába láttak bennük órási tehetséget, és hiába jósoltak nekik nagy karriert, ezekből nem lett semmi. Míg a Ratt vagy a Poison LA-ben milliószámra adták el a lemezeket, addig a Lillian Axe-ból sosem lett sikerbanda, valószínűleg azért, mert New Orleans-ból jöttek, nem a csillogást fémjelző Sunset Stripről… És valószínűleg azért, mert a világ legbénább multikiadója, az MCA bábáskodott felettük…

A második albumukat, mely a Love and War címet viselte, korszakalkotó mesterműnek titulálták a kritikusok, ám a csapatnak ezzel sem sikerült kiugrania. Merőben újnak számított a színtéren, hogy a könnyedebb témák mellett (autók, csajok, drogok, partizás – csak amivel akkoriban Los Angeles glam/hard rock bandáinak zöme dobálózott) náluk sokkal komolyabb szövegek bukkantak fel.
Ezután a két sikeres, ám a multikiadó balfaszkodása által eleve halálra ítéltetett album után menekült a Lillian Axe egy kis független céghez. Az ezt követő Poetic Justice album még mérhető volt elődeihez, ám a ’93-as Psychoschizophrenia már nem. Itt ugyanis már kezdett beletörődni Steve Blaze gitáros, hogy sosem lesznek olyan sikeresek, mint némely kortársuk, és hasznára vált az is, hogy a kiadó felügyelete nélkül, csak saját művészetére ügyelhetett. Ezen a lemezen teremtette meg ez a zseniális csóka azt a sötét, komor, már-már pszichedelikus dallamvilágot, amelynek hiteles előadásában méltó partnere volt Ron Taylor énekes.
Jött viszont a grunge, a melodikus hard rockot szinte üldözték, így az Accepttel párban lefolytatott USA-turné közben felfüggesztette működését a Lillian Axe, és úgy festett, örök nyugovóra tér, egy méltó búcsúalbummal.Az új évezredben azonban Blaze újra elkezdte mozgatni a bandát, beindultak ismét, ám ekkor jött a Katrina hurrikán, ami ismételten partvonalon kívülre dobta őket, mint annyi más New Orleans-i bandát, a Crowbartól a Downig. Mindez érződik is az újkori Lillian Axe első korongján, a két évvel ezelőtti Waters Risingon, és idén kiadott utódján, a Sad Days On Planet Earth-ön is, mely utóbbiról e hosszúra nyúlt bevezető után szeretnék írni pár sort.

A lemezt csak a Psychoschizophreniához szabad mérni, az Axe-életmű azt megelőző darabjaihoz semmiképpen. Ugyanazt a komor, szinte semmivel össze nem téveszthető zenei világot idézi meg Blaze, mint ami azt a korongot jellemezte. Ron Taylor ugyan már nincs itt, azonban a helyére érkező Derrick LeFevre is kiváló torok, és kettejük hangi adottságai kísértetiesen hasonlók. Talán ezért botorság picit régi és új Lillian Axe-ról beszélni, hiszen ugyanott folytatják, mintha nem is telt volna el tizenhat év a két lemez között.

A Cocoon című intro borzongató gitárdallammal nyit, szinte összefoglalja másfél percben, mi várható a lemezen, ezért nem várt indítás az ezt követő MegaSlowFade, ami letaglóz hirtelen indításával; Ken Koudelka dobos beszámol, és egy csavart, száguldó Blaze-riffre elszabadul a pokol. A Jesus Wept pedig a korong egyik legjobb nótája, jellegzetes Blaze dallamokkal, melyeket LeFevre tökéletesen interpretál, tényleg alig van különbség az ő és Taylor hangja között.

Nem szeretnék nótákat kiemelni (ezúttal tényleg nem 🙂 ), mert valóban egy igen kiváló lemezről van szó, emellett azt szeretném, hogy, ha érdekel titeket, ti magatok fedezzétek fel Lillian kisasszony világát. Engem magával ragadott, annyi szent.

Sajnos, a komák nem forgatnak klipeket agyba-főbe, így csak két elég rossz minőségű jutubos felvétellel tudok szolgálni, az egyik a Jesus Wept élő tálalásban, a másik pedig a két évvel ezelőtti album címadó nótája, ugyancsak koncertverzióban. Ezeken nagyon jól látszik, miről is van szó valójában, és mindenki maga el tudja dönteni, érdekli-e az anyag, illetve a banda. Remélem igen!

A Psychoschizophreniához és a Waters Risinghoz képest egy leheletnyivel gyengébbnek érzem a korongot, így most egy kilencest adnék rá; pillanatnyilag így gondolom, de lehet, hogy később meg fogom bánni (azért nem 9,5, mert a félpontokat mostantól hivatalosan megszüntettem).

10/9