Ahhoz képest, hogy sosem tartoztam az Iron Maiden lelkes/népes táborába, immár a második lemezismertetőmre szántam rá magam. Na, jó, egy olyan bandánál, ahol már csak a sorlemezek száma is meghaladja a 15-öt, akkor ez a két kritika nyilván nem nagy szám, de gondoljatok csak bele, hány olyan kedvenc zenekarom van, akikről eddig még egy mondatot sem ejtettem. Tehát igyekszem én Maiden-ügyileg rendesen. Az első írásomat egy szomorú hír árnyékolta be, nevezetesen, hogy a csapat korai időszakának legendás dobosa, az első három Maiden albumon szerepelt Clive Burr 2013. március 12-én éjjel elhunyt. A lemezválasztásom nem is lehetett más, mint a Clive játékával is fémjelzett 1982-es The Number Of The Beast. A bandafőnök, Steve Harris, egy korábbi interjújában megemlítette, hogy a Number mellett az 1988-as keltezésű Seventh Son Of A Seventh Son az Iron Maiden valaha kiadott egyik legjobb lemeze. Higgyünk neki.
Nem csak Steve gondolja így, sok rajongó szerint is ez az 1988. április 11-én kiadott korong az (egyik) legjobb albumuk. Mint említettem, sosem voltam nagy hívük, de az előzménynek is tekinthető 1986-os Somewhere In Time albumuk, a maga progosabb, kísérletezősebb stílusával is naponta többször is megfordult bátyám bakelit lejátszóján, saját gyerekszoba hiányában pedig az én hallójárataimba is szépen beleívódott. Két évre rá, amikor az osztálytársaimat az foglalkoztatta, hogy melyik iskolába adják be továbbtanulási szándékukat, én inkább azon tanakodtam, hogy miként tudnék szüleimből kisajtolni egy kis plusz zsebpénzt, a könyvesbolt kirakatában csak rám ácsingózó Seventh Son Of A Seventh Son kazettára. Már nem emlékszem hogyan, de sikerült megoldanom a problémát, a kazettát, majd később a CD-t is pedig mai napig szívesen hallgatom.
A ’80-as évek végén több lemeznél is alkalmazták a szakírók a „konceptalbum” kifejezést. Tinédzserként akkor még hajlamos voltam nyomdahibára gyanakodni, mondván „koncert” az nem „koncept” kérem szépen, de miután sem a King Diamond lemezek, sem a Queensryche legendás Operation: Mindcrime korongja, de még az újjáalakult Pokolgép 1991-es Adj új erőt lemeze sem tartogatott közönségzajt, így hamar rájöttem mi az a koncepció. A konceptalbumok lényege, hogy a lemezen hallható dalok lazán vagy szorosan kapcsolódtak egymáshoz, összefüggő, vagy kevéssé összefüggő történetet alkotva. Mint ahogy aSeventh Son Of A Sevent Son esetében is ez a helyzet.
Talán nem véletlen, hogy a Hetedik Fiú, Hetedik Fia volt a Maiden hetedik nagylemeze is. A bandára mindig jellemző volt az okult, misztikus témákhoz való vonzódás. Ez a lemez azon hiedelmen alapszik, hogy ha egy hetedik fiúgyermeknek hetedik fia születik, akkor az különleges képességekkel lesz megáldva. Látnok, egyben gyógyító lesz, a lelkében rejlő tudás megszerzéséért megküzd érte a Gonosz és a Jó. A fiú fel is készül a nagy csatára, amit tényszerű leg ugyan elveszít, de persze az erkölcsi győzelem dicsősége az övé. Közhely, hogy a klasszikus felállású Maiden minden idők egyik legjobb heavy metal bandája volt, a Seventh Son Of A Seventh Son dalaiban pedig minden erényüket megcsillogtatják, mindezt úgy, hogy a lemez még mai füllel hallgatva is félelmetesen ötletgazdag. Zeneileg az előző Somewhere In Time albumon megkezdett slágeresebb, kísérletezősebb és egyben progresszívabb irányvonal teljesedik ki. Ezen a korongon is helyet kaptak a Somewhere korongon elsőként alkalmazott gitárszintetizátorok, a védjegyüknek számító galoppozós témák, vagy a hosszabb epikus dalok. Mind a nyolc dal abszolút top-nóta, de az olyan örök slágerek is megtalálhatóak rajta, mint az első kislemez, a Can I Play With Madness, amely a mai napig kihagyhatatlan a zenekar koncertprogramjából. Kicsit fajsúlyosabb, mégis hasonlóan örök kedvenc a The Evil That Men Do, a maga sötét, félelmet sugárzó atmoszférájával. A lemezhez elkészült első dal a The Clairvoyant volt, melynek szövegét Steve Harris elmondása szerint Doris Stokes brit spiritualista inspirálta, aki állítólag a jövőbe látó látnok volt. A korongon megmaradt a Somewhere In Time elszálltabb, tágabb terű megközelítése is, a sci-fi hangulatot azonban sajátosan misztikus, álom- és víziószerű érzésvilág váltotta fel. Továbbfejlesztették az előző album megoldásait, amik olyannyira felfrissítették a zenéjüket, de eközben új arcot is adtak nekik, miközben megtalálható a banda minden egyes védjegye, amikért milliók szerették meg őket.
A Seventh Son Of A Seventh Son egyből óriási sikert aratott: ez volt a banda második lemeze a The Number Of The Beast után, ami felkerült a brit albumlisták első helyére, eladási példányszám tekintetében a mai napig ott van a legkelendőbb albumaik között a Number és a Somewhere In Time mellett. Nálam itt a banda munkássága be is fejeződött (na, jó a No Prayer még jól sikerült és a Fear Of The Darkon is volt néhány elfogadható nóta),.Véleményem szerint az újkori Maiden dalok egyrészt túl hosszúak (bár ennek a lemeznek a címadója is közel 10 perces), másrészt ezen belül sincs meg rajtuk a kellő egyensúly a rövidebb, direktebb és a kifejtősebb, epikusabb témák között. A Sevent Son azonban a nagybetűs Heavy Metal egyik legfényesebben tündöklő csillaga, fényét az idő vasfoga sem tudja elhomályosítani.
Pontszám: 9/10
Az együttes tagjai:
Bruce Dickinson – ének
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár, vokál, gitárszintetizátor
Steve Harris – basszusgitár, billentyűs hangszerek, vokál
Nicko McBrain – dob, ütőhangszerek
A lemezen hallható dalok:
1. Moonchild (Bruce Dickinson, Adrian Smith) 5:39
2. Infinite Dreams (Steve Harris) 6:09
3. Can I Play with Madness (Dickinson, Smith, Harris) 3:31
4. The Evil That Men Do (Dickinson, Smith, Harris) 4:34
5. Seventh Son of a Seventh Son (Harris) 9:53
6. The Prophecy (Dave Murray, Harris) 5:05
7. The Clairvoyant (Harris) 4:27
8. Only the Good Die Young (Dickinson, Harris) 4:42
