Hogy a Klasszikushock rovatba, vagy inkább a új lemezismertetők közé tartozik a Season of Mist kiadó jóvoltából újrakiadott első Inquisition lemez, az 1998-as Into the Infernal Regions of the Ancient Cult, azt mindenki döntse el maga. Jómagam úgy vélem, hogy ez az anno méltatlanul háttérbe szorult album, megérdemli a figyelmet, nem csak azért, mert úgy gondolom, hogy ez a legjobban sikerült black metal debütálás, hanem mert egy kezünkön megszámolhatjuk, hány zenekar tesz hozzá érdemben a fekete fém örökségéhez és történelméhez manapság.
Jason Weirbach, a korai Teuton thrash, valamint a Venom, Bathory… lemezek hatására 1988-ban életre hívta a Guillotine (egyes források szerint Guillotina) nevű formációt, melyet később átkeresztelt Inquisition-re, nem másutt, mint Kolumbia harmadik legnagyobb városában, Caliban. A kezdeti demózások egyértelműen, az akkoriban legdurvábbnak számító ős-thrash metal bandák hatásait mutatták. A 11 éves korától édesanyja szülőföldjén nevelkedett Jason felvette az általa tisztelt sumér isten után a Dagon művésznevet, majd visszaköltözött az Egyesült Államokba az Úr 1996-ik évében. A történet itt válik érdekessé, egyben sokak számára kérdésessé. Miért vált valaki ennyire élesen műfajt, illetve mi ösztönözhette erre a lépésre? A válasz egyszerű: Dagon nem tudott és nem is akart kitérni az Európai kontinensen egyre szélsőségesebb reakciókat kiváltó új zenei hullám, a black metal elől. Sokan mosolyognak, ha amerikai black metalról van szó, mondván, hogy az ígéret földjén nincs meg az az ihlet, ami mondjuk Skandináviában. Nos… Dagon gyerek kora óta szemtanúja volt a dél amerikai drogkartellek véres leszámolásainak, nyílt utcai gyilkosságoknak és bandaháborúknak. Mire betöltötte a 18-at, Mr. Weirbach több vért látott kiontani, mint ahány liter művért szétköpködött a színpadon az akkori “true” irányzat Észak-Európában. Ha valaki pedig hiányolja a fjordokat és a havas tájakat a további inspirációhoz, az nyugodtan látogasson el Észak-Amerikába, hiszen a banda székhelyéül szolgáló Seattle és környéke is bővelkedik a természet szépségeiben. Ezen a helyen találkozott Dagon egy dobossal, név szerint Thomas Stevens-el, akit mi már csak Incubus-ként ismerünk. Az eredetileg triónak induló alakulat kreatív magjának hamar meg kellett válnia a drogproblémákkal küzdő, Debandt névre hallgató basszusgitárostól. Pánikba senki sem esett, Dagon, kamatoztatva a gyerekkorában tanult klasszikus gitár leckéket, sajátos technikát alkalmazva, úgy írta meg a későbbi dalokat, hogy a basszusgitár hiánya senkinek se legyen feltűnő. A szerencsés (vagy inkább sorsszerű) találkozás után 2 évvel, kiadásra került az újradefiniált Inquisition debütáló nagylemeze, az Into the Infernal Regions of the Ancient Cult, melyet engedelmetekkel most bemutatnék nektek.
“Male and female witches deny god, his law, the virgin and the saints. Instead make offerings to Satan, who gives them pleasure and riches in return” – hangzik el az 1976-os Inquisición című spanyol filmből vett idézet, mely elővezeti azUnholy Magic Attack című opuszt. Több sávos vokállal erősített nyitódal, mely atmoszférikus dallamaival hömpölyög a hallójáratokba. A korai black metal lemezek punkos/thrashes lendülete is megmutatkozik ebben a Szentségtelen Varázs Támadásban, de leginkább mégis, a későbbiek során már védjegynek számító dallamokat emelném ki. Kevés banda mondhatja el magáról, hogy első nagylemezén képes volt olyan szilárd alapokat lefektetni, melyekre a jövőben is magabiztosan tudott építkezni. A Those of the Night nem véletlenül fészkelte be magát az Inquisition koncertek repertoárjába. A gitárhangok nyújtásai és Dagon kántálásszerű éneke hipnotikusan hatnak, amíg be nem gyorsítanak a korai ’90-es éveket idéző black metal riffekkel. Incubus változatos dobjátéka sajnos ritkán kerül említésre, pedig nem általános, hogy valaki ennyi színt képes bele vinni a dalokba, amelyre épp úgy érdemes odafigyelni, mint társa varázslatos gitárjátékára. A The Initation az előbb említett filmben Mabille-t alakító Tota Alba szavaival indul, kinek szájából még hallhatunk idézeteket később a 2011-es mesterművön. A gyönyörű akkord bontások mellett egy olyan reneszánsz témára hívnám fel a figyelmet, mely az előbb említett, 4 évvel ezelőtti Ominous Doctrines of the Perpetual Mystical Macrocosm lemez első dalában is fellelhető. Dagon nem fogy ki a gitárdallamokból, tovább mélyíti a transzállapotunkat, egészen az emberi lélek magjáig. Bár frontemberünk a legtöbb számban ügyesen megoldotta, hogy élőben senkinek se legyen hiányérzete, de az ehhez hasonló remekművek teljes kibontakozásához el kellhet egy másodgitáros, ha úgy döntenek, hogy ismét előveszik a koncerteken. Az Empire of Luciferian Race tempósabban indít, mint az eddigiek, de természetesen a melódiákról sem feledkeznek meg. A bólogatós riffek és hangulatos témák váltakozása, valamint ezek ízléses házasítása teszi ezt a szerzeményt igazán emlékezetessé. Mintha a Nile főnök, Karl Sanders adott volna tippeket a számcímekhez: Summoned by Ancient Wizards Under a Black Moon. Itt mutatkoznak meg a legmarkánsabban az Inquisition thrash metal gyökerei, nem kevés Chuck Schuldiner inspirálta Death témával. Az évezred forduló környékén nem egy neves skandináv black metal banda tért vissza a közös alapokhoz, mint például az eme két emberre is nagy hatást gyakorló Immortal. A Journey to Infernukeorreka a vehemensebb tételek sorát gazdagítja, szikár thrash/black riffjeivel. A lemez feléhez érkezve, essen pár szó Dagon énekstílusáról. Egyesek számára szokatlan, sőt irritáló lehet az a sajátos torokhang, amelyet a fő inkvizítor elsősorban Abbath és Csihar Attila hatására alakított ilyenné. Én személy szerint örülök annak, hogy, megkerülve a kliséket, törekedett arra, hogy a hagyományosnak számító károgás és rikácsolás helyett egy sajátos, nem-emberi orgánumot dolgozzon ki. A címadó már-már death metálos kezdése ismét újabb szintre emeli az Into the Infernal… brutalitását. Incubus itt rádolgozik a két lábdobos témákra és a korong legkreatívabb dobjátékát produkálja. Az egész dal egy nagy riff orgia, s az egyetlen, amelyben nélkülöznünk kell Dagon hüllőszerű hangjait. A Mighty Wargod of the Templars (Hail Baphomet) némiképp hagyományosnak is nevezhető a zenekar mércéjével mérve. Nem nevezhető ugyan az album csúcsalkotásának, de megvan a maga helye a többi szerzemény között. Ismét Paul Naschy kultikus filmjéből kerülnek elő idézetek, a Solitary Death in the Nocturnal Woodlands-ben. Ismétlődő, sejtelmes melódiákat hallhatunk, mialatt Dagon a háttérben mormogja a sorokat. Finoman erősödik a dal, de nem durvul be, inkább csak a hangszerek játéka válik egy kicsit agresszívebbé, ahogy helyeként megsípoltatják a húrokat, vagy ahogy a dobok válnak komplexebbé. A záró Hail the Cult kaotikus, szinte jammelős kezdése mellett egy kicsit furán hat a fáradt énekhang. Túl sokat nem tesz hozzá a produkcióhoz a visszhanggal igen durván megpakolt, torz zajongás. Legyünk őszinték, 60 perc még sok is az efféle extrém zenékből, hiába jók a dalok, de esztétikailag nem előnyös, ha túl van nyújtva egy lemez. Véleményemen nem változtat negatív irányban a megfáradt befejezés, sok zenekar 2-3 lemeznyi anyagot hozhatna ki az itt hallható zseniális ötletekből.
Remélem, sikerült meghoznom az étvágyát mindenkinek egy kis Inkvizícióhoz. Ha nem győz meg teljesen az első lemez, akkor melegen ajánlom a stílusában és hangzásában kiforrt utolsó két sorlemezt, az Ominous Doctrines of the Perpetual Mystical Macrocosm és az Obscure Verses for the Multiverse albumokat. E mesterművek hallgatása során érezhetjük, ahogyan szélesre nyílik a harmadik szem és olyan mélyre látunk a külső és belső kozmoszban, amilyen mélyre a fizikai szem képtelen lenne. Olyan asztrális utazásra invitál minket ez a luciferi duó, amely feltölti, felvértezi a lelket, s bár ebben a műfajban nem szokás ezt mondani, de itt Dagon mestert kell idéznem: “pozitív érzést kelt a hallgatóban“. Ha a Marduk a háborút, az Immortal a kataklizmát, akkor az Inquisition az ezotériát zenésíti meg, ahogyan azt egyetlen más együttes sem képes. Hail the Cult!
