Szerintem mindenki tisztában van azzal a pillanattal, amikor élete során először találkozott a Guns N’ Roses zenéjével. Ezt az emlékezetes pillanatot előttem már millióan papírra vetették, talán nem is túlzok azzal, ha kijelentem, hogy a bandáról több könyvet írtak, mint amennyi nagylemezzel büszkélkedhet a zenekar. Nem is olyan régen Takács „Vilkó” Vilmos, a Hollywood Rose gitárosa is ezt tette. Eddig még nem volt szerencsém Vilkó könyvéhez, így nem tudom, ő honnan közelítette meg azon zenekar bemutatását, akik megalakulásukkal a ’80-as évtizedben gyökeresen megreformálták a nagyközönség rockzenéről alkotott legalapvetőbb fogalmait. Bennem 1987 egyik éjszakáján, fülhallgatóval a fejemen hagytak olyan maradandó nyomot, hogy azóta sem tudok szabadulni a rockzene bűvöletéből. Örök hála nekik! Ma már hihetetlennek tűnik, de egy magyar rádióban hallottam elsőnek a zenéjüket. Volt a Petőfi Rádióban egy Metál Éj névre hallgató műsor, melynek műsorvezetői az akkor még csak szárnyait bontogató Metal Hammer Hungarica magazin két főszerkesztője, Cselőtei László és Lénárd László voltak. Cselőék akkor letolták a frissen megjelent Appetite korongról a Welcome To The Jungle és a Mr. Brownstone dalokat, hozzátéve, hallani fogunk még a bandáról. Nem kellett nagy kockázat a kijelentéshez, bár azt akkor még nem tudhattuk, hogy ez az öt srác alapjaiban rázta fel a poshadt zeneipart.

Bár a klasszikusnak számító felállás csupán 1985 júniusában szerepelt első ízben Guns N’ Roses néven, a zenekar története egészen 1982-ig, Jeff Isabelle és Bill Bailey Los Angelesbe érkezéséig nyúlik vissza. Jaj, bocsánat, így nem mindenki számára ismerősek a zenészek, maradjunk a jól bevált Izzy Stradlin és W. Axl Rose neveknél. Megalakították a Hollywood Rose zenekart (ugye milyen ismerős a név), de tapasztalatlanság miatt hamar fel is oszlottak. Az azonban történetünkhöz hozzátartozik, hogy ekkor írták az Anything Goes című dalt, aminek egy továbbfejlesztett változata guns-n-roses2 20140301felkerült a debütáló GN’R lemezre. 1985 márciusában összeszűrték a levet Tracii Guns gitárossal, ezzel lerakták a későbbi banda alapjait. Olyan zenekarneveken agyaltak, mint az AIDS és a Head Of Amazon, de szerencsére hamar elvetették ezeket. A dobos ekkor egy Rob Gardener nevű csóka volt, basszusgitárosnak pedig egy hirdetés útján Michael „Duff” McKagan jelentkezett. Duff pont egy Road Crew névre hallgató bandát hagyott ott, amikor felfigyelt Axl Rose hirdetésére. Érdekesség, hogy a Road Crew csapatában mindössze két tag tartozott állandónak, a gitáros Slash, és a dobos Steven Adler. Alakul ez kérem szépen! Innen már egyenes út vezetett a klasszikus felállásig: Duff nagy nehezen megszervezte a banda első turnéját, ám az 1985-ös keleti parti klubkörút előtt Tracii és Rob bepánikolt, és leléptek. A turnét nem akarták lemondani, így Duff felhívta két korábbi Road Crew társát, hogy segítsék ki őket. Így alakult kérem a világ egyik legsikeresebb zenekara. Persze oldalakon lehetne még ecsetelni a történteket, a lényeg, hogy a Guns N’ Roses híre futótűzként terjedt el Los Angelesben, és a hihetetlenül sikeres guns-n-roses3 20140301klubkoncerteknek köszönhetően viszonylag gyorsan nyüzsögni kezdtek körülöttük a kiadók.  1986 végén saját gondozásban, de a Geffen  gondozásában, a UZI Suicide kiadó neve alatt kiadtak egy négy számot tartalmazó ál-élő EP-t Live ?!*@ Like A Suicide címmel, rajta két feldolgozással (Rose Tattoo – Nice Boys, Aerosmith – Mama Kin) és két saját szerzeménnyel (Reckless Life, Move To The City). Ez amolyan időkitöltésként funkcionált, mert a háttérben már íródtak az első nagylemez dalai. Itt azonban a kiadó elkövetett egy hibát. A lemezkészítés gyorsítása miatt nem engedték, hogy koncertezzen a zenekar, a banda tagjai pedig a felgyülemlett szabadidőt a heroinnak és a mérhetetlen alkoholfogyasztásnak szentelték. Az Appetite For Destruction végül 1987. július 21-én jelent meg.

A megjelenéssel együtt pedig jött az első botrány. A kiváltója pedig maga a lemez borítója, melyet egy amerikai sci-fi festő, Robert Williams készített. A képen valami robotszerű teremtmény látható, hosszú, barna kabátban, egy fiatal lánnyal a lába előtt, akinek bugyiját a bokájáig rángatták le, fedetlen mellel és szenvedő arccal, amely nyilvánvalóan egy erőszakos esemény utáni ábrázolás. A borító kicsapta az amcsiknál a biztosítékot, gyorsan újat kellett készíteni, amely végül Axl Rose egyik tetoválását ábrázolja egy halálfejes kereszttel, rajta öt koponyával, amelyek a banda tagjait jelképezik. A lemez nyitódala a Welcome To The Jungle nem véletlenül lökte be őket később szinteguns-n-roses4 20140301 napok alatt a köztudatba: Axl írja le milyen volt amikor az indianai fiatal srác belecsöppen a nagyvárosi Kaliforniába. Slash gitárja ágy visszhangzik, mint sietős léptek zaja egy sötét, kietlen sikátorban. Nem ecsetelem, hogy melyik dalból lett giga-mega sláger, szinte mindből. A pörgős, döngető It’s So Easy dalban főként Duff énekel, ebből is látszik, hogy ő kedveli jobban a punkosabb nótákat. A dal szövegét Axl együtt írta egy West Arkeen névre hallgató cimborájával, aki ennek örömére gitározik is a dalban (azóta sajnos vele is végzett a heroin). Némileg könnyedebb hangvételű a Nightrain, melynek címe magyarra fordítva akár „Kannásbor” is lehetne, ugyanis a srácok Nightrain-nek hívták azokat a minősíthetetlen szar borokat, amire a lemezszerződésük előtt futotta. Az Out Ta Get Me a paranoiáról szól, ehhez mérten kellően dühös tétel. Axl elmeséli milyen is volt számára a különböző javítóintézetekben, elvonókon való raboskodás. A Mr. Brownstone névadója egy hírhedt Los Angeles-i drogdíler volt, így nem is szólhat másról, mint az anyagról. A lemez legsúlyosabb gitártémáit a Paradise City dalban hallhatjuk. Ennek szövegét Duff írta, aki Seattle-ben 19 évesen együtt lakott keményen heroinozó csajával, akkor arról álmodott, hátrahagyva a poklot Hollywoodba menekül, arra azonban nem számított, hogy ilyen guns-n-roses5 20140301zenészekkel hozza össze a végzet. A My Michelle egy borongósabb ballada Axl egyik barátnőjéről, akivel tizenhárom éves korában állítólag járt is. A Think About You kicsit oldja az iménti szerzemény okozta melankóliát, bevallom, egyik személyes kedvencem ez az Izzy iromány. Újabb ballada, amely dollármilliókat hozott, naná, hogy a Sweet Child O’ Mine az. A dal Axl akkori barátnőjéhez, Erin Everlyhez íródott szerelmi vallomás, és ehhez igazodva az album legfinomabb, leglágyabb dala. Ezt követően a banda egyik legrégebbi szerzeménye, a You’re Crazy érkezik, annak is felturbózott, speedesített változata. A nyers, szexcentrikus Anything Goes a zenekar vadabb oldalát mutatja, mint említtetem ez is egy régi dal, az alapjait még Hollywood Rose néven rakták össze. A lemezt pedig az epikus hangvételű Rocket Queen zárja.

A lemez nem volt azonnali siker. Az amerikai turné után 1987 őszén az Aerosmith társaságában Európában turnéztak volna, azonban Steven Tylerék lemondták a turnét, így a GN’R önállóan nyomta bulikat, vendégül pedig a Faster Pussycat legénységét hívták. A kislemezek elsöprő sikerének köszönhetően az album három éven át (!!!) el sem hagyta a slágerlistákat, ma már bőven 20 millió eladott példány felett jár. Akik ismernek és olvasták az eddigi írásaimat, azok tudják nem dobálózom a magas pontszámokkal, de ennél az albumnál nem is lehet más.

Pontszám: 10/10

Az együttes tagjai:
W. Axl Rose – ének
Slash – gitár
Izzy Stradlin – gitár
Duff McKagan – basszusgitár
Steven Adler – dob

A lemezen hallható dalok listája:

01. Welcome To The Jungle
02. It’s So Easy
03. Nightrain
04. Out Ta Get Me
05. Mr. Brownstone
06. Paradise City
07. My Michelle
08. Think About You
09. Sweet Child O’ Mine
10. You’re Crazy
11. Anything Goes
12. Rocket Queen