Talán az ifjúságra oly jellemző lázadás miatt, de én sosem rajongtam a Metallica zenekarért. Az általános iskola felső tagozatára jártam, sőt nagyjából végzős voltam, amikor kitört a ’tallica-láz. Az osztálytársaim mellett még a bevállalósabb tanárok is Hetfieldék pólójában lófráltak. Úgy voltam vele, hogy nehogy már én is „beálljak a sorba”, inkább szétnéztem a hasonló zenét produkáló bandák háza táján (már persze amennyire abban az időszakban erre lehetősége nyílt egy tinédzsernek). Szerencsére a Petőfi Rádióban hetente volt egy Heavy Metal kedvelőinek című műsor, melyben mindig leadtak egy teljes nagylemezt. A ’80-as évek legvégén iszonyatosan erős volt a thrash-metal mozgalom (sajnos azóta sem tud már akkora sikereket elérni), így a szerkesztők is igyekeztek abból a stílusból válogatni. Ebben a dicsőséges fénykorban a műfaj kiemelkedő fellegvárának számított az Egyesült Államok nyugati partja. Azon belül a San Francisco-i öbölből indult, a mára legendássá elhíresült Bay Area thrash mozgalomról van szó. Tehát akkoriban, amikor a környezetemben mindenki fejet hajtott az …And Justice For All előtt, én durcásan azt mondtam: „csesszétek meg a Testamentől sokkal jobb a Practice (ez is megér majd egy misét a rovatunkban), vagy az Overkilltől az Under The Influence”. Sőt, még a hazánkban akkoriban alig jegyzett, de a Solaris hanglemezboltban pontom 150 forintért kazettára másoltatott Handle With Care című Nuclear Assault anyagot is többre értékeltem Hammették lemezénél. Hasonlóképp vélekedtem a szintén Frisco-ból származó Exodus harmadik nagylemezéről, amely 1989-ben Fabulous Disaster címmel jelent meg.
A bevezetőben nem véletlenül említettem meg Kirk Hammett nevét, hiszen ő is aktívan részt vállalt az Exodus megalakításában, aztán elorozta a Metallica. De haladjunk szépen, sorban. A bandát 1979 végén San Francisco-ban az akkor még énekléssel is foglalkozó Tom Hunting dobos, illetve két gitáros, nevezetesen Tim Agnello és a már említett Kirk Hammett keltette életre. Stílusilag kezdetben, mint a legtöbb amcsi zenekar, a brit hard/heavy bandák irányvonalán haladtak. Egy sulis fellépés során figyelt fel rájuk egy bizonyos Gary Holt, aki Hammett road-ja lett. A fiatal kölköt pont Hammett ösztökélte arra, hogy ő is gitárt ragadjon. Holt olyan jól elsajátította a gitározás alapjait, hogy 1981-ben ő váltotta Tim Agnello-t. Az alapító/dobos Hunting éneklése csak átmeneti volt, tudták, hogy muszáj lesz rendes frontember után nézni. A
banda énekesét is Hammett fedezte fel, még akkor is, ha visszagondolva ez kicsit humoros. Egy buli során történt, hogy a gitárosnak szemet szúrt egy srác Iron Maiden jelvénye. Odament hozzá csevegni, hamar kiderült, hogy a fazon énekelni is tud. Ő volt az orosz származású Paul Baloff, az Exodus első hivatalos énekese. A banda első demója 1982-ben jelent meg. A három dalt tartalmazó anyagon a már említett tagok mellett egy bizonyos Jeff Andrews volt a basszusgitáros. A mai füllel elég halovány minőségű anyag mégsem ettől kapós a rajongók körében, hanem attól, hogy ezen még Kirk Hammett gitárjátéka hallható. 1982 őszén előzenekarként játszottak az akkor még Los Angeles-ben székelő Metallica egyik Bay Area-beli koncertjén, és holt ziher, hogy Hammett felkeltette Hetfield-ék érdeklődését, mert még egy év sem telt el, 1983. április elsején felhívták, hogy jöjjön a kirúgott Dave Mustaine helyére. A gitáros elsőként áprilisi tréfának tartotta Mark Whitakernek, a Metallica hangmérnökének hívását, de miután közölték, hogy szűk hónap múlva már készítik a debütáló Kill ’em All lemezt. Kirk tehát csomagolt, pótlása azonban nem volt egyszerű. Több meghallgatás után Rick Hunolt lett a befutó, így kialakult a thrash metal, de talán az egész metal műfaj legkomolyabb gitáros duója, a H-Team, vagyis a Holt/Hunolt páros. Annyi személyi változás történt még, hogy a nem túl precízen játszó Jeff Andrews helyett a roadie-ból előlépett Rob McKillop kezelte a négyhúrost. Az újabb demók után a Whiplash fanzine társszerkesztője, Sam Kress rávette az akkor induló New York-i Torrid Recordsot, hogy szerződtesse a bandát. Így aztán 1984 júliusában a Frisco melletti Prairie Sun stúdióban Mark Whitaker (Metallica) producer irányításával elkezdődtek a debütáló lemez munkálatai. Mivel jelenlegi írásom az Exodus harmadik nagylemezéről szól, a rövid banda-bemutatást azzal zárom, hogy 1985 áprilisában Bonded By Blood címmel megjelent a zenekar első nagylemeze, amit rajongók tízezrei a mai napig a legjobb thrash metal debüt korongnak tartanak. Hozzáteszem, ebben semmi túlzás nincs, valóban agresszív album lett.
Az 1985-ös Bonded lemez után a partizást túlzásba vivő Paul Baloff énekes helyére egy ifjú titán, Steve ’Zetro” Souza érkezett a Legacyból (ez volt a későbbi Testament). Már vele készült az elődjénél jóval kommerszebb, már-már progresszívebb muzsikát tartalmazó 1987-es Pleasures Of The Flesh korong. A lemez hiába jutott be könnyedén hazájukban a Top 100-ba, hiába volt sikeres az M.O.D.-vel közös amcsi, illetve a Laaz Rockit-tal való európai turné, a rajongók többsége csalódott az új lemezben. A bemutatkozó album agresszív gyomorszájba vágása után a Pleasures dalai kismiskának tűntek. Gary Holt gitáros ezt annak idején azzal magyarázta, hogy majdnem két évük volt a dalok megírására, így addig gyűrték-csavarták, míg egy progresszív 
elegy keletkezett. Ráadásul kiadójuk, a Torrid Records is csúnyán bánt velük. Tehát mindenképp váltani kellett, szerencsére ezt meg is tették. 1989-ben jött a Csodás Csapás vagyis a Fabulous Disaster, és vele az én kedvenc thrash esszenciám. A lemezt nyitó The Last Act Of Defiance az addigi leggyorsabb Exodus dal volt. A sodró lendületre szükség is volt, hiszen a dal szövege egy valóban megtörtént Santa Fe-i börtönlázadásról szól, amely mint az amerikai börtönök legnagyobb és legszörnyűbb lázadásaként került be a történelemkönyvekbe. A címadó Fabulous Disaster alapját a H-Team fantasztikus gitárjátéka adja, persze ez az egész albumra elmondható. A fejrázásra serkentő riffek mellett csodás szólókra is képesek a srácok. Jön a Toxic Waltz, amely az Exodus-hívek himnuszává vált. Nem csoda, hiszen a bandához szokatlan dallamos refrénnel megáldott dalt a rajongók önfeledt táncáról szól. Némileg meglepetésnek számított a War zenekar klasszikus Low Rider dalának feldolgozása. A zenészek ezzel is törekedtek a kissé szűk keretek között mozgó thrash metalt kibővíteni. Ezt sikerrel is csinálták, mert az olyan dalok, mint a Cajun Hell sokkal színesebbé tették a lemezt a „rivális” bandák munkáinál. Nem is tudok hírtelen olyan thrash bandát amelyik 1989-ben használt szájharmonikát és slide-gitárt a dalaihoz. Az Exodus ebben is első volt. A bluesos kitérő után a Like Father, Like Son képében jön az album legkomolyabb tétele. A több mint 8 perces nóta a rengeteg témaváltása miatt kicsit visszautal a Pleasures lemezükre. Ezért nálam kilóg ez a dal, nem tehetek róla, tovább léptetem a lemezt. Szerencsére Souza és Hunolt közös szerzeménye a Corruption újra aron csap minket. Speedes tempója gyorsvonatot megszégyenítően száguld végig. Gary Holt szerzeményében, a Verbal Razors-ban verbálisan elküldik azokat az embereket, akiktől kinyílik a bicska a zsebükben. Több ilyen nóta született már a rockzene történetében, de Exodusék ezt ”cenzúrázva” teszik, vagyis neveket direkt nem említenek. Amúgy is jellemző a bandára az abszolút intelligens szövegvilág. Az Open Season képében pedig egy valódi agresszív bomba zárja a lemezt.
Gyakorlatilag a banda a Fabulous Disaster lemezzel elkészítette a debütáló Bonded folytatását. Az ottani nyers erőt azonban frappáns zenei ötletekkel kiszínezték, továbbfejlesztették. Ezt követően 1990-ben kiadták az Impact Is Imminent lemezt, ami szintén jól sikerült, de gyakorlatilag abban az évben lezárult a klasszikus thrash metal műfaja. Vérbeli thrash alkotásokkal utoljára 1990-ben találkozhattunk (Megadeth- Rust In Peace, Testament- Souls Of
Black, Death Angel- Act III), azután sok minden megváltozott. Az Exodus is 1992-ben a gyengére sikerült Force Of Habit lemez után bedobta a törülközőt és feloszlott. 1997-ben aztán az eredeti énekessel, Paul Baloffal történt egy rövid reunion. 1997-ben Another Lesson In Violence címmel ki is adtak egy koncertlemezt. 2002 elején pedig már demózták az új dalokat, készültek a tavaszi visszatérő koncertekre, azonban a roppant szertelen életet élő Paul Baloff agyvérzést kapott. A 41 éves énekes kómába esett, majd pár nap múlva, 2002. február másodikán elhunyt. Így a sors kiszámíthatatlan szeszélyéből adódóan a nagy visszatérés ismét Steve „Zetro” Souza-val történt. Vele hozták ki 2004-ben a zseniális visszatérő albumot, ez volt a Tempo Of The Damned. Ez a reunion is kárász életű volt, a banda 2005 óta Rob Dukes énekessel dolgozik, Zetro pedig a Hatriot zenekarban tengeti életét. Heroes Of Origin című bemutatkozó lemezük ez év januárjában jelent meg. Az Exodus szegény Jeff Hanneman halála óta jegelve van. Mint ismert, a Slayer Jeff betegsége miatt az Exodusból Gary Holtot kérte fel a gitárosi posztra. Az új hírek pedig azt is rebesgetik, hogy Gary játszani fog az új Slayer lemezen is. Nem tudni mit hoz a jövő, az azonban biztos, ha vérbeli thrash metalra vágysz, a Fabulous Disaster-nél nem kell jobb
Pontszám: 8/10
