Mindig is felemás érzéseim voltak a banda zenéjével kapcsolatban. Egyfelől tagadhatatlan, Hannes Braunék eddig megjelent albumai hemzsegett a jól megírt, sikerre ítélt, slágergyanús szerzeményektől, melyek olyan dalírói vénáról árulkodnak, melyekről sokan csak álmodozhatnak. Ugyanakkor ez a Heavy/ Power ( Helloween, Edguy) – Glam Metal házasítás, nyakon öntve mindenféle giccses vidámkodással lehet egyszerűen túl sok is, viszont az erre fogékonyak kétségtelenül új kedvencet avathattak az elmúlt években. Mindenképpen hozzátartozik a teljes igazsághoz , hogy kétélű a fegyver, ugyanis a megrögzött metal arcoknak ez a muzsika túl Rock’n’roll lehet , viszont aki Glam/ Hard Rock felől közelít azt a hagyományos germán metal vonal ijesztheti el.
Amíg a kiváló Addicted To Metal- on a Heavy -sebb dalok domináltak, addig a Money, Sex and Power album sokkal Rock’n’rollosabb felfogásban készült, ezért kíváncsi voltam merre, hogyan tovább. Azt kell mondjam, megleptek a srácok, ám részemről sajnos nem a kellemes meglepetés kategóriájú eset áll fenn. Modernizálták zenéjüket Hannesék, amivel az égvilágon semmi bajom, sőt vallom, egy valamire való csapatnak szüksége is van a megújulásra, ellenben bekerültek olyan elektronikai elemek , amiket egész egyszerűen nem tudok mire vélni. De van még itt azért más irányú változás is, de menjünk csak sorjában.
Rögtön az elején jön a meglepi: a nyitó DNA – elejét (majd a középrészt is) cseszik el valami elektro techno prüntyögéssel, ami azért lehet fájó, mert a dal alapjában nagyon is húzós, igazi együtténeklős vadállat. Már itt elkezdődik a Lordi párhuzam, (ami szintén újdonságként hat) leginkább Hannes veszi Mr. Lordi- s –ra a figurát. A következő Maniac Ball –al viszont visszahozták a kedvem, a legjobb pillanatok egyike, csakúgy, mint a nagyívű dallamokkal operáló Deadly. Utóbbi olyan megadallamokat tartalmaz, amit már az Addicted albumnál is olyannyira szerettünk. Az Edguy zeneisége mindig is közel állt a csapathoz, a VIP in Hell –ben (ugyanez Running Free) mind az ének, mind a gitárkezelés, illetve a gigantikus refrén Tobias Sammet kompániájának munkásságát idézi.
Említettem bizonyos stílusbeli változásokat, ami abban nyilvánul meg – mindamellett , hogy legnagyobb sajnálatomra a Glam, mint stílus háttérbe szorul, hogy kapunk olyat, amire talán élő ember nem számított. Felszínre tör bennük a nu metal rajongás, néhol szinte Johnatan Davis stílusban hozza a témákat az énekes, ami nagyon nem áll jól a srácoknak, ezzel bizonyára (remélhetőleg) majd szembesítik őket a közeljövőben. A Legion of the Legendary indul egy Korn – ra emlékeztető verzével, amire aztán jön egy karakán Heavy Metalos refrén, jóféle dallammal, és máris visszatér minden az azt megillető helyére. Általában magasan felállított mércével közelítek a lírikus pillanatokhoz, hiszen olyan könnyű ebben a műfajban hibába esni, gagyi dolgokat létrehozni. Ennek fényében a Final Dance nem is egy nagy eresztés, viszont a Fireflies -t bitangul eltalálták, van benne valami a stílus nagyjai által kreált klasszikusokból. A Ticket to Paradise – talán a leggyengébb darab, szintén Kornos attitűddel a verzékben, ami egy felejthető, már- már unalmas, ámbár metalosabb refrénnel zárja a Megalomania albumot.

Pontszám: 7/10
Az együttes tagjai:
Hannes Braun – ének
Andeas Braun – gitár
Jim Miller – gitár
Steffen Haile – basszusgitár
Andreas Schnitzer – dob
A lemezen hallható dalok:
01. DNA
02. Maniac Ball
03. VIP In Hell
04. Fireflies
05. Deadly
06. God In You
07. Running Free
08. Legion Of The Legendary
09. The Final Dance
10. Ticket To Paradise
11. Golden Cage
12. In The Eye Of The Shitstorm




