Csak az új évben jöttem rá, hogy teljesen elhanyagoltam ősszel a lemezkritika rovat érdemi részét, és nagyon kevés új lemezt mutattam be nektek. Ígérem, az új évben ez is meg fog változni, egyfelől azért, mert növelem a fordulatszámot (két kritika egy nap tőlem ugyebár még sose került fel), másfelől pedig azért, mert, mint a kis színeseimben olvashattátok, 2010-ben rengeteg várva várt album fog kijönni, és rengeteg olyan lemez is, amiket senki sem vár, de mégis nagyon jók! (A reszlit természetesen igyekszem majd minimálisra redukálni, tehát nem fogok írni egy underground lemezről csak azért, hogy lehúzhassam, milyen szar) Következő alanyom az ősszel megjelent új Katatonia lemez.
Asszem’, a Katatonia tökéletesen kimeríti a melankolikus metal fogalmát. Már a név is elég komorságot kölcsönöz a ’91-ben Jonas Renske énekes (egy időben dobos) és Anders “Blakkheim” Nyström gitáros által Stockholmban alapított bandának. Korai albumaikon még melankoikus doom/death keverék hallható, akkor még hörgős énekkel. Ez utóbbival akkor hagytak fel, mikor Renske hangja egyszerűen elszállt. Két albumon is hallatja ennek következtében a nagy cimbora, az Opeth-főnök Mikael Akerfeldt senkivel össze nem téveszthető orgánumát (a számomra melodikus death metalban etalonnak számító Dan Swanőt is sikerült megnyerni billentyűs/vokálosnak a korai érában, 99-ben pedig dobosként segítette a bandát), de végül a csapat úgy döntött, elhagyja az extrém éneket. Az 1998-as Discouraged Ones lemezt már letisztult zenei és éneki megfogalmazás, valamint rövidebb dalok jellemzik, és ezek a jellemzők a mai napig végigkísérik a Katatonia zenéjét.
Az új lemezen is négy perc körüli tételek hallhatók ennek megfelelően, vonzóan dalközpontú az album, a felesleges vadhajtásokat lemetszették a nótákról. Bár Renske hangja botrányosan rossz élőben, a mai stúdiótechnikáknak köszönhetően lemezen hozni tudja a szintet, emlékezetes dallamokkal és fülbemászó refrénekkel bombázva a hallójárataid, mint például az intró nélküli lemezt nyitó Forsakerben is; a mélyre hangolt gitároknak köszönhetően nagyon zord lett a megszólalás, a szám első taktusai a fotelbe préselnek, a verze lebegősebb, a refréndallam pedig a maga borongós módján szárnyaló, ha élhetek ilyesféle képzavarral… Ott van a szeren, na!
A lemezt egyébként néhol rokonnak érzem az Opeth utóbbi dolgaival. A harmadikként érkező Idle Blood lebegősebb például, sok akusztikus résszel, itt nem is nagyon használnak torzított gitárt. Viszont néha rendesen megkütyüzik az adott nótát, effektet tolva a gitárokra, az énekre, esetleg furcsa billentyűs hangszíneket használva, mint például az Onward Into Battle dalban. Érdekes mindenesetre.
Zord riffeléssel és billentyűkkel nyit a Liberation, de nagyon sok akusztikus betét is felüti a fejét benne. Elég hullámzó tehát az anyag, de az akusztikus, esetleg elszállós részből több van a lemezen, mint zúzdából. Renske hangja nem túl nagy terjedelmű, de nem is fület bántó, legalábbis az enyém elviselte, hehe. Megjegyezhető dallamokat produkál a srác, könnyű fogódzót biztosítva esetlegesen a legzordabb szövegnek, vagy zenei alapnak is. Blakkheim és a kivált Fred Norman gitárosok játéka a riffelésnél kissé egysíkű, az akusztikus, lágyabb részeket viszont szépen kísérik. A bandát már szintén elhagyó Matt Norman basszer Daniel Liljekvist dobossal alkot a szükségesnél se többet, se kevesebbet nem játszó ritmusszekciót.
A Nephilim doom-os refrénjével operál, a New Night harangokat idéző billentyűeffektjével, az Inheritance pedig a középrész hegedűjátékával, de ezzel együtt is gyengébbnek érzem ezt a daltriót, mint a korábbi szerzeményeket. Mintha kicsit kifulladtak volna a végére a srácok, de a Day And Then The Shade metalos döngölése, a korábbiaknál gyorsabb tempója ébresztő hatású, kétlábgép is van, ez a lemez egyik legpörgősebb nótája, bár a középrész se ússza meg lassulás és lazulás nélkül. Nem véletlenül készült erre az első klip is.
Az utolsónak maradó Departert viszont nem értem; szerintem hibás döntés volt a lemez legvégére tenni tenni, hiszen nem adja azt a pluszt, ami arra késztetne, hogy újra meghallgasd a lemezt. Szerencsére a Special Editionra, mellyel én rendelkezem, felkerült még egy szám, az Ashen, mely inkább betölti ezt a funkciót. A tempója az egyik leggyorsabb a lemezen, és effektezett ének is van az album talán legkeményebben megriffelt verzéjében (véleményem szerint ez a hörgést igyekszik pótolni), és végre igazi metaldobolást, metalos lepörgetéseket is hallhatsz itt Liljekvisttől. Ha a nóta sorrendet cserélt volna a Departerrel, az sokat dobott volna a lemezen.
Tizenegy (a deluxe-on 12) korrekt melankolikus metal dal, durván ötven percben, egy gyönyörű borítóba csomagolva: ezt nyújtja az új Katatonia album, se többet, se kevesebbet. A borongós zenék híveinek mindenesetre érdemes barátkozni az anyaggal, nekik nem okoz majd csalódást az anyag, nekem viszont túl egysíkú volt. Oké, hogy dalközpontúság, de azért egy-két gitárszóló szerintem bőven elfért volna, nem annyira szar gitáros Blakkheim (sőt!), hogy Renske szinte teljesen száműzze a szólóit. Emellett nekem a leültetős részekből is sok volt picit, még bánatmetalhoz képest is, ráadásul az erősen induló lemez a végére picit elszürkül. Bárhogyan is, azért ez nem egy rossz anyag,de én eddig sem voltam megveszekedett Katatonia-rajongó, és ezután sem leszek.
7/10
