Bár nagyon vágyakoztam a Katatonia új nagylemezére, a tüzetesebb hallgatással vártam, amíg rosszabbra fordul az időjárás. Megérkezett az eső, így már semmi sem választhat el minket. Mert hát ugye a svédországi Stockholm-ban, 1991-ben alakult bandánál kevesen tudnak ennyire reményvesztett, depresszív, borongós, negatív érzésekkel és gondolatokkal teli lemezt készíteni. Persze fennállásuk során ők is sokat változtak. A korai idők doom/death metalja már végleg az enyészeté, elhagyták a hörgést és zenéjük is modernebb, progresszív elemekkel tarkított lett. Bevallom, nálam is a finom, intelligens dallamok felbukkanásával váltak kedvenceimmé.
A 2006-os The Great Cold Distance lemezüket tutira magammal vinném egy lakatlan szigetre. Annál sötétebb, befordulósabb, ugyanakkor csodálatosabb korong kevés született. Már most tudom, hogy ezen írásom végén újra előveszem. Mondjuk csak akkor, ha nem indítom legalább tízedszer újra a Dead End Kings-et. Már a nyitó, The Parting című dal mutatja, hogy a jellegzetes Katatonia hangulattal ezúttal sem lesz gond. A vonós kísérettel kiegészített szerzemény ismét bebizonyítja, hogy nem véletlenül lett a banda neve Katatonia, amely nem más, mint egy pszichiátriai tünet, amelyet a tudathasadásos elmezavarban (skizofrénia) szenvedőknél lehet megfigyelni. Azt kijelenthetem, hogy ezt a zenét nem ajánlom azoknak, akik túlságosan hajlamosak a befordulásra, depresszióra, borúlátásra. A Jonas Renkse énekesre és Anders „Blakkheim” Nyström gitárosra épített banda nagyon érdekes dalokat tud írni. Tökéletesen kifejező, amire az énekes képes. Annyira tele van mély érzésekkel, hogy teljesen átérezheted azt a bizonyos fájdalmat. Visszafojtott hangjával, jellegzetesen levert stílusával és persze gyönyörű dallamaival elbűvöli a hallgatót. A The One You Are Looking For Is Not Here dalban a The Gathering-es Silje Wergeland énekel duettet. Finoman nőis dallamaival remek társa Jonas-nak. Megindító dal, ami számomra a lemez egyik legnagyobb favoritja és csúcspontja. A Hypnone című szerzeményben progresszív, Tool-os témák is hallhatóak, de hasonlításként az Opeth nevét is említhetném. Na és ezután jön nálam az abszolút favorit. Ez pedig nem más, mint a darkos gitárral kísért The Racing Heart. Elektronikus alapjaival, lightos gitárjaival és rendkívül kidolgozott refrénjével meggyőződésem, hogy a Katatonia egyik legjobb dala. Apropó, elektronika. Lemezeikhez képest több szerep jutott Frank Default billentyűsnek. A megszokotthoz képest több a szintik, samplerek és a vonóshangok szerepe. A zúzósabb dalok közé tartozik a Buildigs, melyben Daniel Liljekvist dobos is kitesz magáért. Szellős, lebegős dallamokkal nyit a Leech. Lágy zongoradallamaival egy új arcát is megmutatja a bandának. A lebegős dallamok az Ambitions dalban is folytatódnak. A Leech-el abszolút rokon, ha nem nézném a CD lejátszó kijelzőjét, talán észre sem venném, hogy már egy másik szerzeményt hallgatok. Pedig nem konceptlemez a Dead End Kings, de rendkívül összetett a felépítése. Jön a szomorú Undo You, amely hangulata miatt kissé Opeth-es. A melankóliából a Lethean ébreszt fel, amely némi reménysugarat is táplál. Persze nem kell itt azonnal „happy-dalra” gondolni, a Katatonia olyat sosem fog írni. Kissé dark rock témára épül az izgalmas gitárjátékkal színesített First Prayer. A lemez méltó befejezése a Dead Letters. A Tool-t idéző gitárjaival, space-es, elszállós szólójával egyik legizgalmasabb dala a lemeznek.
Mindent egybevetve, azt kaptam, amire a Katatoniatól 2012-ben számítani lehetett. Az egész korong nagyon egyben van, atmoszférikus, melankolikus, hangulatát pedig Jonas Renkse szívfacsaró éneke és szövegvilága biztosítja. Változatos és sokszínű, élményekkel teli a Dead Enk Kings, amelynek deluxe változatára két bónuszdalt is felpakoltak. Most pedig a lejátszómban csere, jöjjön a The Great Cold Distance…
Pontszám: 8/10
