Judas Priest-Redeemer of Souls (2014) Lélekmegváltó heavy metál

Rohadt nehéz egy olyan zenekarról lemezkritikát írni, akik ennyire alapvetései a metállétnek. Akik maguk a heavy metál, akik több mint 45 éve ontják magukból a legsúlyosabb riffeket és megannyi kiirthatatlan opus-szal megajándékoztak már bennünket. Nehéz bármit is írni egy olyan zenekarról, aki akkor is meghatározta minden rocker ízlését, ha magát a zenéjüket sosem szerette. Úgy vélem, van öt olyan banda, akik minden más zenekar alapjait képzik, öt olyan banda, akik a legtöbb hatást gyakorolták mindenkire, és akik nélkül nem az lenne a rock és metál zene, ahogy ma ismerjük. Öt olyan pillére a fémzenének, akik a hatvanas évek végétől kezdve elkezdték felépíteni mindazt, amit ma szeretünk, ami milliók ízlését határozza meg nap mint nap: a Led Zeppelin, a Deep Purple, a Pink Floyd a klasszikusabb rock vonaláról, valamint a Black Sabbath, és a Judas Priest a keményebb metál vonaláról. Most a Priest legújabb albumáról lesz szó, ami azért is különleges, mert ez az első olyan Priest album az eltelt majdnem fél évszázad alatt, ahol már nem K.K. Downing az egyik húrnyúzó.  Az alapító gitáros három éve távozott, és noha akkor arról szóltak a pletykák, hogy a – abban az évben a Sziget Fesztivált is útba ejtő – zenekar már búcsúturnéján van, és Downing nélkül nem folytatják, mégis ott tartunk most, hogy a Priest továbbra is él, aktív, és ennek a Redeemer of Souls című tizenhetedik stúdió lemez a legfrissebb bizonyítéka. Az utóbbi három évben, így a friss albumon is egy fiatal tehetséges gitáros, Richie Faulkner foglalta el Downing helyét a Halford, Tipton, Hill, Travis négyes mellett.

A 2008-as Nostradamus lemez igen vegyes fogadtatást kapott, hiszen a Judas kísérletezett egy olyan koncept album elkészítésével, ami merőben eltért az addigi Priest vonaltól. Így lett a Nostradamus, ami a heavy metál és a rockopera valami különös crossover-je. Egyáltalán nem volt rossz album szerintem, de az átlagnak mégsem vált a szíve csücskévé. Úgy látszik, nem jönnek be a kikacsingatások a zenekarnak. Emlékezzünk csak, az 1986-os Turbo albumra, amikor Halfordék kevertek egy kis glamet a zenéjükbe. Az sem vált közönségkedvenccé. ( Itt jegyezném meg, hogy szerintem arról a lemezről a Turbo Lover az egyik legjobb Priest dal amit valaha írtak.)
Törvényszerűnek mondható, hogy a Redeemer of Souls, a Nostradamus félsikere után, ismét a klasszikus vonalú Judas lemez lesz. Így is lett. Noha nagyon féltem ettől a lemeztől, mert amikor megjelent róla az első dal, majd a második, egyszerűen nem éreztem benne a heavy metált. Nem volt meg az a vad, tüzes érzés, ami akkor tölti el az embert, ha ezek a kőegyszerű, de annál fogósabb riffek megülik a hallójáratát.  Aztán megjelent egyben az album és elhatároztam: adok neki esélyt. Miért ne adnék, hisz a Judas Priest az én zenei ízlésem kialakulásának is meghatározó szereplője volt.  Elindítottam tehát a lejátszóban, végigment egyszer, majd végigment kétszer, és szép lassan elkezdett összeállni.

A Redeemer of Soulson nincsenek olyan brutális klasszikusok, mint a British Steelen, olyan sodró tempójú zúzások sincsenek, mint a Painkilleren, mégis szerethető lemez. Megvannak a klasszikus „priest-es” rifforgiák és gitárszólók, amikben Faulkner remekül hozza a Downingtól megszokottakat. A legnagyobb különbség egyedül az Richie és a többiek között, hogy a gyerekük lehetne, de ha ettől eltekintünk, egyáltalán nem lóg ki a zenekarból.  Három dolgot viszont mindenképpen meg kell említeni, amitől ez a lemez kicsit más az elődeihez képest. Az egyik Scott Travis dobolása. Inkább hasonlít a Halford szólóprojektjeiben megszokott darabolósabb témákhoz, mint a klasszikus Judas Priest hangzásvilághoz. Néha azt érzem emiatt, hogy ez nem is egy Priest lemez, hanem a soron következő Halford anyag. Persze ez olyan különbségtétel, mint megkülönböztetni egymástól a Peugeot Partnert és a Citroen Berlingot. Oké, hogy a jel más a kocsi elején, de attól még tök ugyanaz az autó.  Halford szándéka sem az volt a kétezres évek elején, mikor aktívan nyomta a szólóját, miközben a Judas Tim Ripper Owens-szel működött, hogy valami mást csináljon, hanem hogy bebizonyítsa: a megszokott társak nélkül is tud olyan minőségi zenét készíteni, mint velük. Ez szerintem sikerült is, de amióta 2003 végén visszatért anyazenekarába, egyáltalán nincs értelme hatalmas különbségeket tenni a Judas Priest és a Halford szóló között. Egyedül – mint már említettem – a szólómunkája kicsit keményebb, kicsit vadabb. Ennek a vadságnak a dobelemeit most visszakapjuk a Redeemer of Soulson is. A másik nagy különbség az elődökhöz képest Halford hangja. Eltűntek a denevéri frekvenciákat súroló sikolyok. De ez így van rendjén, hisz Rob idén töltötte be a 63. életévét. Ő sem lesz már fiatalabb, és a hangja is egyre jobban fárad, ahogy az évek telnek.  De, hogy őszinte legyek, ez nem is hiányzik. Azzal, hogy megmarad az emberi magasságoknál, illetve mélységeknél, mert – tegyük hozzá – Rob Halford mindig is azon kevés sikítozós metálénekes közé tartozott, akik nagyon jól énekelnek a mélyebb tartományokban is, ad egy plusz töltést a zenének, amit sikítozva sosem tudott megtenni.  Nyilván majd koncerteken, ahol előkerülnek a régi nagy slágerek is, előjön még az a magas, de olyan dalt valószínűleg már soha nem fog írni, mint mondjuk a Painkiller. A harmadik feltűnő különbség, hogy van ballada a lemezen. Egyből kettő is.  Nem azt mondom, hogy ez hihetetlen csoda, mert azért a Priest írt már lírai dalokat, de sosem arról voltak híresek, hogy öngyújtófénynél éneklős szerzeményekkel pakolják tele a lemezeiket. Ilyenekből kaptunk most kettőt is, igaz az egyik csak a delux verzión található meg. Pont ezt a Never Forget címre keresztelt dalt érdemes külön megemlíteni, mert ez egyszerűen gyönyörű. Ritkán mond az ember olyat egy Judas Priest nótára, hogy hátborzongatóan szép, de itt ezt kell tenni. Halford mély, öblös témáira, Glenn akusztikus gitárjátéka, majd a vulkánszerűen kitörő gitárszóló adja meg azt az összhatást, ami még a legkeményebb férfilelket is ellágyítja.
Apropó delux kiadás. A 13 dalos alap cd mellé készült egy öt dalból álló plusz kiadvány, amin egytől egyig olyan dalok vannak, a már említett Never Forgettel együtt, ami szerintem simán az alaplemezre kellett volna ráférjen. Ha ennek az ötösnek az összképét nézem, akkor szerintem erősebb mint bármelyik tetszőleges öt dal egymásután az alap CD-ről.
De ha már említettem, hogy milyen gyönyörű balladát varázsolt ide a Judas Priest, akkor nem szabad elfeledkezni a lemez számomra másik két csúcspontjáról sem, ami pont az arcletépős, húzósabb kategóriába tartozik. Ezek a dalok a Battle Cry és a Halls of Valhalla. Ízig-vérig tökös heavy metál nóták. Nyaktörő riffekkel, húrtépő szólóval, és fülbemászó refrénnel. Ha ezek közül a dalok közül hozták volna ki valameyiket singleként, az album előfutáraként, biztos vagyok benne, hogy sokkal több ember várta volna a lemezt.

Összességében nem csalódtam a Priestben. Van egy minőség, ami alá ők sosem buknak, és ez most sem történt meg. Nyilván nem fognak már olyan lemezeket írni mint a British Steel, de ezt nem is szabad elvárni tőlük. A Redeemer of Souls-t leginkább úgy jellemezném, mint egy érdekes ötvözete a klasszikus Screaming for Vengeance lemeznek és Rob Halford szólómunkájának. Nem egy elsőre beérő album, de ha jó párszor meghallgatjátok, előtör majd belőle az a vadság, ami abszolút egyedivé tette a Judas Priest-et a metálpalettán. A heavy metál alapkövévé vált az egyetemes zenetörténelemnek, és ennek az alapkőnek a legnagyobb összetartója a Judas Priest, akik lehetnek akárhány évesek, örökké árasztani fogják azokat a riffeket, amik milliók életét határozták meg, és amik zenekarok százezreinek váltak etalonjává. Ennek az egyedi életútnak egy újabb fejezetét írta most meg Rob Halford, Glenn Tiplton, Ian Hill, Scott Travis és Richie Faulkner. És hiába nem ez a legjobb fejezet, ez a lemez is egyedien Judas Priest.

Judas Priest-Redeemer of Souls (2014)
Rob Halford-ének
Glenn Tipton-gitár
Ian Hill-basszusgitár
Scott Travis-dobok
Richie Faulkner-gitár

Dalok:
1:Dragonaut
2:Redeemer of
3:Halls of Valhalla
4:Sword of Damocles
5:March of the Damned
6:Down in Flames
7:Hell & Back
8:Cold Blooded
9:Metalizer
10:Crossfire
11:Secrets of the Dead
12:Battle Cry
13:Beginning of the End

Delux Edition Plusz dalok:
14:Snakebite
15:Tears Of Blood
16:Creatures
17:Bring It On
18:Never Forget

7/10