Nagyon szeretem a Morbid Angelt és nagy tiszteletben tartom Erik Rutan életművét, de a Hate Eternal valamiért eddig nem talált telibe nálam. A néhai morbid gitáros, akit tárgyunk zenekara mellett, produceri/hangmérnöki munkásságáról is ismerhet a death metal tábor, most azonban valami nagyon különlegessel állt elő a négy évvel ezelőtti Phoenix Amongst The Ashes után. Nem is pazarolnám tovább a szót a bevezetésre, térjünk a lényegre.

Semmi előjáték, semmi cicoma, szárazon a bele a közepébe, hogy fájjon a szűz füleknek az elkövetkezendő 45 percnyi szónikus erőszak. Valahogy így érzékeltetném azt a lendületet, ami az Infernus legelső dalát, a Locust Swarm-ot jellemzi. Nem győzöm kapkodni a fejemet a komplexitás eme magasiskolája hallatán, melyben a sűrű extrémitás és a fenséges dallamok ennyire kiváló szinkronban vannak. A Sáska Raj után egy felkavaró csónakázásra invitálnak minket a Styx folyón, le az alvilág legmélyebb bugyraiig.Többek közt a Stygian Deep volt az egyik aperitif, ami miatt felfokozódott várakozással néztem a naptárat a közelgő lemezmegjelenés kapcsán. Chason Westmoreland úgy aprítja a dobfelszerelését, mint akinek az élete múlik rajta, miközben Erik borsó méretűre reszeli pengetőjét a B.C. Rich húrjain. Az elsőként közzétett új dalok közt találjuk még a Pathogenic Apathy-t, amely az albumra jellemző vehemencia mellett azt a disszonáns őrületet is magába foglalja, ami vonzóvá teszi az egész cd-t a brutális death metal hívők körében. Tény, hogy eddig a túlzásba vitt “művészi kakofónia” miatt egy kissé hisztérikusnak tartottam a Hate Eternal zenéjét, de ezúttal vagy sikerült egy műfaji viszonyokhoz képest egészséges balanszra rátalálniuk, vagy egyszerűen csak qrva jó dalokat írtak. A La Tempestad sem lesz az óvodák és bölcsődék idei altatóslágere, borda- és csonttörésre viszont annál nagyobb esélyt látok a dühöngőkben, ha ez a tétel bekerül a koncertek dallistájába. Régimódi formátumok A-oldalát a címadó Infernus zárja a maga zord, lendületes középtempóival. Zseniális, bestiális, kolosszális… Szóval minden jó, amit egy olyan szenvedélyes és dallamos extrém metal mesterműről el lehet mondani, mint ez itt. Bravó! A The Chosen One-ban ismét a lódarázs raj támadásához fogható veszedelemé a főszerep. Másik nagy kedvencem a Zealot, Crusader of War. A veszett húsdarálások közé bújtatott szélsőséges (disz)harmóniáktól egyesével vágják magukat vigyázzba a szőrszálak a hátamon. Nem mintha olyan sok lenne, de valami találó hasonlattal muszáj volt előállnom. 🙂 Az Order of the Arcane Scripture részben azt a tipikus Rutan hangzást képviseli, ami miatt mindig nagyon hangulatfüggő volt nálam, hogy épp jólesett-e hallgatni a gitáros zseni számait. A tremolókar-rángatós szóló és a precizitás mondjuk itt is nagyon a helyén van. A Chaos Theory elején hallható az új anyag egyik legalattomosabb dallama. A káosz szó nagyon találó egy ilyen Voivod-szerű instrumentális dalnak a címében. A lemezt a szájgitárral (és talán gitárszintivel) felvezetett O’ Majestic Being, Hear My Call zárja. Változatos ritmusváltások és tömény extrémitás, megkoronázva egy Jeff Loomis-ízű szólóval a közepén. Kell ennél több?

Állítom nektek, hogy rég volt ennyire jó dolga az extrém metálosoknak, mint 2015-ben, és akkor még nem is jött ki az új Nile, Gojira, Slayer… stb. Hate Eternal rajongók tuti nem viszik sírva, eladásra ítélve az új albumot a CD Pincébe, de abban is biztos vagyok, hogy Erik barátunk rajongótábora a közeljövőben újabb bevetésre kész századokkal fog gyarapodni. Korábbi mentora, Trey Azagthoth jobb, ha felköti a nadrágot, mert Steve Tucker hörgős/basszeros visszatérése, még távolról sem garancia a következő Morbid Angel sikeréhez.

Megjegyzés: az Eliran Kantor által készített borító tényleg nagyon tetszetős, ráadásul hagyományos festményről beszélünk. Arról azonban fogalmam sincs, hogy mit ábrázol a kép. Sam Worthington, hollywoodi színész szárnyat akar magának kovácsolni létrából és könyvtárból lopott könyvek kitépett oldalaiból? Hát, sok sikert hozzá, de én azért beszereznék egy trambulint a kertbe, mielőtt leugranék ezzel a háztetőről.