Ha mondanom kéne egy alulértékelt Death metal zenekart, az első amelyik eszembe jut, valószínűleg a Gorguts lenne. Az először 1989 és 2005 között működő banda, olyan munkákat rakot le arra a bizonyos asztalra, mint az Obscura, ami az én szubjektív véleményem szerint, az egyik legjobb a maga stílusában. A Technical Death metalt igen magas színvonalon űzték, amihez a sajátos disszonáns hangzásuk párosult. A szerintem kiérdemelt siker még is elmaradt és 2005-ben feloszlottak, hogy más zenekarokban próbáljanak sikert. Miután a Negativa olyan irányt vet, ami már Luc Lemay-nak nem tetszett, újra életre hívta a Gorguts-nak nevezett bestiát. A maga mellé gyűjtött fegyvertársakkal, 2013-ban szabadították világra a visszatérő lemezt, a Colored Sands-et. Ott folytatták ahol a From Wisdom to Hate-el abba hagyták. Maradt a rájuk jellemző disszonáns hangzás, mégis progressive és atmoszférikus hatások voltak tetten érhetőek. A szöveg világ is egy spirituális irányba fordult, aminek középpontjában Tibet és a budhista tradíciók álltak. A Pleiades Dust pedig ezt az új Gorguts irányt folytatja.

Amikor bejelentették az új anyagot, főként azt hogy egy EP lesz ami mindössze egy dalból fog állni,  biztos sokan felkapták a fejüket. Pedig nem annyira szokatlan ez a struktúra. Lemay úr több interjúban is azt mondta, hogy szeretne egy új dalszerzői folyamatott kipróbálni. Ezt az ötletett többek között olyan zenekarok ihlették, mint a Deathspell Omega. A cél egy hosszú narratív kompozíció volt, ami nincs szegmensekre osztva. A különböző fejezetek mégis egyfajta atmoszférikus átvezetőkkel vannak elválasztva, ami időt ad a korábban hallottak feldolgozására és a még következőkre való felkészülésre. A zene alapja továbbra is a Death metal mégis rengeteg progressive hatás van jelen, a kísérletezős témákról nem is beszélve, mindez nyakon öntve a klasszikus zenék szerkezetével. Itt megjegyezném, hogy Luc Lemay tanult is klasszikus zeneszerzést. Egy mélyen progressive és kísérletezős anyagról van itt szó, ahol a zenészek tökéletesen uraik a hangszereiknek. A köztük lévő kémiának hála, pedig tökéletesen váltják valóra Lemay úr vízióit. Kaotikus, csontropogtató riffekkel próbálnak minket az őrületbe kergetni, hogy aztán egy fület gyönyörködtető dallammal vagy éppen egy pillanatnyi csenddel tereljenek vissza minket, a józan ész határain belülre.

Mindezt végig kíséri egy mély, lélek szaggató hörgés mellyel elmeséli a Bölcsesség Házának történetét, ami nem volt más mint egy könyvtár Bagdad-ban. A 8. és 13. század között, míg Európa a sötét középkorban sínylődött itt sokkal nagyobb volt a tudományos aktivitás. Rengeteg felfedezés született ekkor az algebra és asztronómia területén. Ennek a könyvtárnak a létrejötte nélkül, talán sosem kapjuk meg, azt a reneszánsz kort amire ma emlékszünk. Rengeteg tudós elmét szolgált ki, Dzsingisz kán 1258-as megérkesztéig. Ez egy történet az emberi kíváncsiságról, csodálatos elmékről és arról, hogy az ember, hogyan képes önzésében felfedezéseket és eredményeket elpusztítani. Ezt pedig a jelenlegi színtér, egyik legjobb zeneszerzője prezentálja nekünk. A borítot a lengyel Zbigniew M. Bielak készítette, aki szintén nagy rajongója a Közel-Kelet-nek, így a zenéhez tökéletesen passzoló, remek képbe csomagolta a lemezt.

A  Pleiades Dust egy időt igénylő, a hallgatót nem kímélő lemez, ami csak a megfelelő ráfordított idő után mutatja meg az igazi szépségét. Tucatnyi meghallgatás után, nekem mégis mindig hiány érzetem van. Mintha nem lenne teljes a történet. Talán hiányzik egy fejezet? Vagy csak túlgyorsan repült el ez a 33 perc? Magam sem tudom de egy biztos, ez az idei év egyik legjobb lemeze.