Ha valaki kimondja előttünk az Evanescence nevet, alighanem az énekes Amy Lee arca ugrik be, ahogy egy földig érő ruhában üldögél fekete zongorája mögött. De még az is előfordulhat, hogy egyből az együttes legújabb, 2011 októberében megjelent albumára asszociálunk, ami az első olyan korongjuk, ami a zenekar nevét viseli.

Az Evanescence manapság a legkedveltebb goth rock/metál együttesek közé tartozik, alig akad olyan ember, akinek ne csengnének ismerősen a Bring me to life taktusai, amivel sikerült betörniük a mainstream szférába. Maga a zenekar egyébként 1994-ben alakult, amikor Amy Lee és Ben Moody találkozott egy ifjúsági táborban, és kitapasztalva egymás zenei ízlését azonnal megegyeztek, hogy közös együttest kell alapítaniuk. Később csatlakozott hozzájuk John LeCompt, Rocky Gray és Will Boyd (akik mindegyike távozott a zenekarból mostanára), kiadták első albumukat Fallen névvel, megnyerték maguknak a közönséget, és hosszú évek várakozása után visszatértek, hogy megörvendeztessenek minket egy újabb koronggal.

Az együttes legutóbbi albuma, a The Open Door 2006 szeptemberében jött ki, így nem csoda, ha minden rajongó tűkön ülve várta már a következő albumot, különösen azok után, hogy a The Open Door túlzottan melankolikusra sikeredett. Okulva ezen a zenekar úgy döntött, hogy visszatér a korábbi, jól bevált stílusához. Amy Lee azt nyilatkozta a korongról a kiadás előtt, hogy többek között ez az oka, amiért a lemez az együttes nevét kapta: „Gondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy az album és a dalszövegek is arról szólnak, hogy beleszeretek Evanescence-be, abba, amiért már legalább egy évtizede megőrültem.”
Nos, azt nem lehet egyöntetűen kijelenteni az Evanescence albumról, hogy a zenekar teljesen visszatért volna a korábbi stílusához, mivel jóval érettebb maga a zenei anyag és Amy Lee hangja is rengeteget változott a Fallen óta. Sokkal inkább egy „új” Evanescence-ről van szó, aki végre rátalált a saját hangjára, és rendelkezik is az eszközökkel, hogy ezt kifejezésre juttassa. Az album szinte csak pozitív értékeléseket kapott, nem véletlenül: a lemezen tökéletesen el van találva a lassú és a gyors számok aránya, és még ha fajsúlyosabb is egy-egy dal mondanivalója, nem érezzük úgy, hogy Amy Lee minden bánatát egyenesen a nyakunkba akarja zúdítani néhány félelmetesen magas hanggal megfűszerezve.

Ha először betesszük a korongot a lejátszóba, és egyben végighallgatjuk, könnyen az az érzésünk támadhat, hogy nem tudjuk egyértelműen meghatározni a műfajt. Mert egy kicsit hasonlít a szimfonikus metálra a zenei aláfestések miatt, kicsit a goth rockra a dalszövegek miatt, de itt-ott szintetizátorzenére is figyelmesek lehetünk. Amy Lee szerint az album hangzásvilága olyan színes, mint egy szivárvány, és valóban több zenei stílus jegyei megjelennek a korongon.
Az album tizenkét számot tartalmaz, a deluxe kiadás tizenhatot. A korong egyből a pörgős, fülbemászó What You Want dallal indít, ami az Evanescence előfutára is volt, mivel augusztusban jött ki kislemezként. Ennek tiszteletére egy videoklipet is forgattak hozzá, amiben Amy bizarr sminkkel rohan végig a Brooklyni Hídon, a függetlenséget és a szabadság vágyát szimbolizálva, ami egyébként is visszatérő téma az albumon. Persze, a What You Want nemcsak ezért telitalálhat nyitószámnak, hanem azért is, mert tökéletesen karakterizálja az egész albumot, és előrevetíti azt a sajátos atmoszférát és hangzásvilágot, aminek a későbbiekben részesei lehetünk.

A Made of Stone sokban hasonlít az előző számra, bár annál némileg húzósabb, és csak a refrénnél gyorsul fel. A téma itt is a függetlenedés, egy olyan párkapcsolat lezárása, ahol az egyik fél megunta, hogy a másik sosem elégedett vele. A The Change még mindig a gyorsabb számok tárházát gazdagítja, nekem pedig a személyes kedvencem az albumról, a versszakok alatti szintetizátorjáték miatt, ami zseniálisan feszültté teszi az egész dalt. Amy Lee talán itt játszik a legtöbbet a hangjával, hogy hitelesen jelenítse meg a dalszövegben előadott szenvedését.
Becsapós a My Heart Is Broken, hiszen az elején lévő szomorkás zongorajáték után azt hitetnénk, hogy végre megtaláltuk az album első nyugvópontját, ám elég húsz másodperc is, hogy rájöjjünk, még mindig tart az együttes kezdeti lendülete. Amit tovább visznek a kissé szaggatott előadásmódú The Other Side című dalba, és nem lassítanak az Erase This számnál sem, pedig már majdnem az album felénél járunk. Igaz, az Erase This némileg gyorsabb, mint az előző két szám, és mivel zeneileg nem válik el annyira élésen a refrén (hasonlóak a hangok és a riffek), könnyen érezhetjük úgy, mintha a dal végtelenítve lenne, pörgésével a rajongókat is magával sodorva, miközben ismét tanúi lehetünk Amy egyik szabadulási kísérletének.

Ha valakit kifárasztott volna ez a tempó, jó hírem van: következik a Lost In Paradise. Ez egy rendekkel vontatottabb dal, bár ez sem lassul le annyira, mint a korábbi lemezeken mondjuk a Good Enough, ugyanis az első refrén után a csupasz zongorajátékhoz csatlakoznak a dobok és a gitárok, egy sokkal erőteljesebb, teljesebb hangzást biztosítva ezzel. Ennek egyetlen hátránya, hogy eltűnik az a meghitt, intim légkör, amit Amy megteremtett a szám elején, mikor is azt hihettük, hogy közvetlenül nekünk énekelt.

„Sick of it all, Sick of it all!”¸kiabálja Amy Lee a nyolcadik, Sick című dalban, ami néhány másodperc alatt visszaidézi azt a zúzós, pörgős hangulatot, amihez már hozzászokhattunk. Az End of The Dream kissé veszít ebből a lendületből, legalábbis a versszakok alatt, a refréneknél gyönyörűen kicsúcsosodik Amy énekhangjának köszönhetően. Az Oceans valószínűleg a legsötétebb hangvételű dal az egész korongon, mind a szöveg, mind a hangzás miatt, amelyek kitűnően alátámasztják egymást, és mi is azonosulunk Amy kétségbeesésével, hogy nem találja a kiutat, és képtelen átkelni az óceánon, amin túl a szabadság várja.

Az album még az utolsó előtti számnál, a Never Go Back esetében sem veszít a lendületéből. A gitár itt is egy rendkívül ütemes, feszült hangulatot teremt meg. A riffek az elején kissé lassabbak, a bridge-eknél felgyorsulnak, hogy a refrénnél kissé háttérbe vonuljanak, és több teret nyerjen Amy hangja.

És elérkeztünk a korong utolsó dalához, a Swimming Home-hoz, ami jóval lassabb a Lost In Paradise-nál is, bár itt sem csak az egyszerű zongorajáték dominál, és Amy hangja még effektezve is van a biztosabb hatás érdekében.

A negyvenhetedik percnél csalódottan vehetjük tudomásul, hogy véget is ért az album. Azok, akik kicsit többet áldoztak a korong beszerzésére további négy számmal gazdagodtak, amelyek név szerint: New Way To Bleed, Say You Will, Disappear, Secret Door. Ezek közül igazából a Say You Will érdemel említést, mint talán az egész lemez legeredetibb, legegyedibb dala, a Secret Door számában pedig megtalálhatjuk azt, amit eddig hiányoltunk: a végletekig lecsupaszított, Amy hangján alapuló zenét, csakhogy aláfestésnek itt zongora helyett – a változatosság kedvéért – hárfát kapunk, amin – állítása szerint – Amy csak a közelmúltban tanult meg játszani.

Az biztos, hogy egy olyan albumhoz van szerencsénk, ami hosszú hetekig fog még pörögni a lejátszónkban, és egyszer sem lesz kedvünk megnyomni a STOP gombot, mert sokadig hallgatásra is találunk még érdekességeket benne. Én mindenkinek tudom ajánlani az Evanescence új lemezét: a régi rajongóknak azért, hogy megismerhessék az együttes új arcát, és a korábbinál jóval impulzívabb élményekkel gazdagodjanak, azoknak pedig, akik csak most ismerkednek a zenekarral azért, hogy egy minden ízében különleges, semmihez sem hasonlítható koronggal egészíthessék ki a zenetárukat.