Pár hete olvashattatok már tőlem egy kritikát a Dream Theater nem hivatalos albumelőzeteséről ( http://href.hu/x/8t4t – a linket rövidítettem, hogy ne három sort foglaljon el), és ott finoman fogalmazva sem pozitív véleményemnek adtam hangot. Valahogy nem vártam Dimmu Borgir hatásokat egyik kedvenc bandám zenei palettáján, noha kétségtelen, korábban is elég sok dologba belenyúltak már Portnoyék. A lemez hátralévő kétharmada azonban könnyebben utat talált a szívemhez, mint a black metalos elemeket felvonultató Nightmare To Remember, és az idegesítő billentyűszólóval megspékelt első klipnóta, a Rite Of Passage.
Az első két dal módszeres kivesézésétől ezúttal eltekintenék, a korábbiakat (apró módosításokkal, és picit finomítva) fenntartom. Azóta úgy-ahogy megbarátkoztam az általan kritizált dolgokkal, a Rite editált verziója (amiből kimaradt a billentyűszóló) pedig nagyon tetszett. Kíváncsian vártam, mit tartogat még a CD, igazuk lesz-e azoknak, akik a DT történetének legjobb számait jövendölik az albumra.
Hát, igazuk lett. De menjünk szépen sorjában. A harmadikként érkező Wither egy visszafogottan induló, Dream-mércével mérve szokatlanul rövid slágerdal, szárnyaló James-refrénnel és nyúlfarknyi Petrucci-szólóval, a lemez igazi sarokpontja azonban a következő szám, a The Shattered Fortress. Ennek előéletéről annyit, hogy a hírhedt AA Saga (amelynek témáját Portnoy alkoholfüggősége adja) befejező része. És amint meghallgatod a számot, ez fel fog tűnni. Ugyanis a Dream Theater olyan mértékben nyúlt önmagától, ami már az emészthetetlenség határát súrolja. A nóta eleje mondjuk nem kapcsolódik a történetbe, hisz az én fülemnek úgy tetszik, hogy a Honor Thy Father középrészének nyitása köszön vissza, amely átmegy a This Dying Soul (AA Saga pt. 2) főtémájába, lassan és hovatovább méltóságteljesen, a verzetéma és a refrén a Glass Prisonból (AA pt. 1) épül fel, a középrészben egy az egyben felbukkan a Repentance (AA pt. 4), majd beérkezik a The Root Of All Evil (AA pt. 3) zseniális refrénje… hadd ne ragozzam tovább, el tudjátok már képzelni. Egy megamix-et hallhatunk lényegében szűk 13 percben, láthatóan gusztustalanul a már felhasznált panelekből felépítve, és mégis; annyira összerakták, és annyira fenomenális az egész, hogy nálam a lemez egyik legjobb száma. Lehet, hogy csak én vagyok zeneileg ferdült, mert bárkivel dumáltam is eddig a lemezről, mindenkinek a gyomra forgott tőle, de szerintem akkor is maga a tömény zsenialitás, amire ilyen szinten csak a Dream képes. A dal, és a komplett sztori egyébként ugyanúgy fejeződik be, ahogy az egész 2002-ben kezdődött, a Glass Prison nyitó témáival, harangkondulással és sercegéssel. Pazar!
A Best Of Times szövegének megírásakor Portnoyt egy szomorú esemény inspirálta: édesapja a lemez felvétele alatt veszítette el a rákkal folytatott küzdelmet. A nóta ennek megfelelően pszichedelikus zongora/hegedű intróval kezdődik, majd Petrucci is beszáll, és megrázóan szép dallamot penget a gitárján. Három percnél picit felpörög a szám, és egy határozottan hetvenes évekbeli progrock-jellegű, gyönyörű nótát kapunk, különösen hidegrázós az a pillanat, mikor a dal vége felé Petrucci ugyanazt a melódiát, amit az intróban akusztikus gitáron hozott, elektromoson játssza, persze nagy nyújtásokkal, hogy az ember hátán a szőr felálljon, természetesen a legpozitívabb értelemben. Mellesleg az egész szóló ilyen fenomenális.
A zárás: The Count Of Tuscany, bő húsz perc. Ilyen hosszú nótája az Octavariumon és a A Change Of Seasonsön kívül nem volt még a csapatnak (ha nem számítjuk egy számnak a Six Degrees album címadóját), kíváncsi is voltam, mi kerekedik ki belőle. Az intró itt is Petruccié, majd szép sorban beérkeznek a többiek is. A nóta első négy perce instrumentális, a tagok pedig mind megvillantják zsenialitásukat, Myung basszusai mormogva adják az alapot, Rudess prüntyög, Petrucci szólózik, Portnoy mindezek alatt embertelen munkát végez, LaBrie meg… Amit a refrénben csinál, az maga a gyönyör! Picit egyébként engem a nóta egész felépítése az A Change Of Seasonsre emlékeztet. De összességében is legalább annyira zseniális, annyira zenei, annyira progresszív és annyira gyönyörű ez a dal, mint az ACOS volt, máshoz nem is tudom hasonlítani, de a dal kiállja az összevetést. Privát véleményemnek adok hangot, mikor azt írom, hogy ilyen jó nótát az In The Name Of God óta nem írtak a New York-i gyerekek. Jogosan zárták le ezzel a monumentális szerzeménnyel a csapat jubileumi, tizedik nagylemezét, és gyanítom, hogy hároméves bölcsödés módjára visítva, könnyeim közt fürödve fogok toporzékolni, ha a Tuscany nem kerülne műsorba július elsején.
Mint látható, a pár héttel ezelőtti véleményemmel együtt is csak áradozni tudok erről az albumról, az elején felbukkanó pár gyenge (bocs, gyengéről a DT esetében nem szólhatok, maradok inkább a “furcsa” szónál) pillanatot pedig megmenti az a tömény zsenialitás, ami a lemez egészét áthatja. A Dream Theater újra (még mindig) itt van, és egyszerűen nem képesek gyenge lemezt csinálni. Ha minden igaz, és nem öregedtek meg látványosan két év alatt, akkor élőben is gyilkosak, erről mindenki meggyőződhet elsején a Sportarénában, ahol a nem kevésbé zseniális progresszív death metal banda, a Cynic fogja bemelegíteni a jónépet. Ja, és még annyit, hogy csendrendelet ide vagy oda, ha Mike-ék megint csak két órát fognak játszani, és nem kerül be a programba legalább három új dal, lebontom a PeCsát! 🙂
10/9,5
