Az „Álomszínház” soron következő nagylemezének megjelenésével egy új fejezet kezdődött a zenekar életében. Mint azt minden zenében járatos ember tudja, a Dream Theater egyik alapítója és névadója Mike Portnoy tavaly szeptemberében, huszonöt év együtt zenélés után ott hagyta a zenekart. Helyére hosszas meghallgatásokat követően az a Mike Mangini kerül, aki korábban olyan neves bandákban fordult meg, mint az Annihilator vagy az Extreme, de több évig turnézott Steve Vai-jel is, sőt játszott korábban azzal a James LaBrie-val is együtt, aki a Dream Theater frontembere, és akinek köszönheti, hogy neve képbe került a bandánál. Mangini tavasszal csatlakozott a zenekarhoz, így az új dalok megírásában még nem volt szerepe.
A dobos és az első új dal az On The Backs of Angels hivatalos bemutatójára július 4-én Rómában került sor, ahol elrajtolt a Dream mini európai turnéja, melynek záróállomása augusztus 4-én Székesfehérvárott a FEZEN fesztiválon volt. Több mint tízezer ember tombolta végig a bő két és fél órás előadást, ahol a zenekar megmutatta, miért is nevezik őket egyszerűen csak a zene császárainak. Utánozhatatlan zenei összhang jellemzi az együttest, nincs egyetlen apró hiba sem a játékukban. Aki már látta élőben az „Álomszínházat”, annak nem mondok újat azzal, hogy a zenészek a világ legjobbjai közé tartoznak, így az sem lep meg senkit, ha azt mondom, most is megmutatták zenei virtuozitásukat.
Külön színfoltja volt az estének James LaBrie énekes, aki végre túl van súlyos hangszálbetegségén. Tökéletesen szólt minden egyes hang, amit énekelt, nem volt egyetlen félrecsúszás sem. Egyszóval hibátlan produkciót láthatott a nagyérdemű minden tekintetben.
Visszakanyarodva a lemezhez, a többi darab megismerésére egészen mostanáig kellett várnunk. Számomra az első megdöbbenést az okozta, hogy nem találtam egyetlen egy húsz perc körüli dalt sem a korongon, sőt, még csak azt megközelítőt sem. Egy teljesen más felfogásban készült lemezről van szó, elszakadtak a megszokott sémától, hogy minden albumra kell egy hosszabb eposz. Persze ettől még ez az album ízig-vérig Dream Theater.
Nézzük kicsit részletesebb a dalokat. A nyitó tétel az On The Backs of Angels nem a legjobb kezdő szám, ugyanis messze ez a korong leggyengébb dala. Sima egyszerű szürke dal, ami még a Dreamtől megszokott progresszív elemeket sem tartalmazza. Egy olyan hallgatónak, aki nem rajongója a zenekarnak, ez a dal elveheti a kedvét attól, hogy tovább hallgassa az albumot, pedig akkor rengeteg mindenről maradna le. Bő nyolc perc unalom után azonban végre felkaphatja a fejét az ember, ugyanis a soron következő Build Me Up, Break Me Down egy igazi ütős kis nóta lett, erősen megfűszerezve a LaBrie szóló lemezein megszokott melodic-death hatásokkal. Igazából még ez a dal sem annyira jellemző a zenekarra, de aki szereti az énekes egyéb munkásságait, annak ez a tétel is tetszeni fog. Viszont innentől beindul a progresszív nagyüzem, a Lost Not Forgotten-nel kezdetét veszi a nagybetűs zenei orgazmus. Elsőre fel sem fogható az, amit hallunk, fülbemászó ének dallam, lekövethetetlen zenei váltások sorozata. Igazi progresszív mestermű, megspékelve egy kis John Petrucci varázslattal.
Mikor vége lett a dalnak, vissza kellett tekernem a lejátszómban még kétszer, mielőtt tovább haladhattam volna a következőkre. A This Is The Life egy középtempós, líraibb hangvételű darab, ugyanakkor mégsem mondhatom rá azt, hogy egy csöpögős lassú szám, mert nem az. Ugyanúgy lüktet, mint a Lost Not Forgotten, csak épp az összkép más. Itt a dal végén nem azt éreztem, hogy hú, de pörgök, még egyszer, hanem azt, hogy ez egy sokkal töményebb prog darab volt, amit épp ezért kell megint meghallgatnom. Igaz, már tucatszor végighallgattam, de még mindig van benne valami új, valami magával ragadó, ami miatt nem lehet megunni ezt a dalt sem. Ilyenkor van az, hogy az ember figyelme elkalandozik másfele, belemerül a zene nyújtotta varázslatba. Akik ugyanígy jártak, mint én, azoknak jó ébresztő lesz a Bridges In The Sky. Gyilkos, nincs rá más szó. Sötét, horrorisztikus, drámai és mégis gyönyörű. Hatalmas zúzda, szárnyaló refrén, gyilkos tempó, művészi progresszivitás. Minden olyan elem megvan ebben a dalban, ami a Dream Theatert a műfaj trónjára emelte. A következő Outcry már sokkal visszafogottabb dallamvezetésű, ugyanakkor ez az első olyan dal a lemezen, ami 100%-ig „régi-Dream”. Míg az előző három darab a zenekar kétezres évek béli munkásságát idézi, addig ez egy igazi „Images and Words”-ös alkotás lett. Örülni fognak a banda régi rajongói is tehát. A Far From Heaven egy meseszép, alig háromperces kis tétel, amit leginkább a szintén Images-es Wait For a Sleep-hez tudnék hasonlítani. Egyszerű zongoratéma, és egy mindent elsöprő énekdallam varázsolja el a hallgatót. Kell is ez a kis pihenő, mert a Breaking All Illusions minden képzeletet felülmúló darab lett. Nem lehet nem eposzokban beszélni erről az alkotásról. Csakis a legnagyobb Dream tételekhez mérhető. Nem húsz perces ugyan, de minden olyan elemet tartalmaz, amitől leesik az emberek álla, ha meghallják. Tényleg csak ezek a fiúk képesek egy ilyen összetett szerzemény megírására. Méltán helyezhető ez a dal a Metropolis, Voices, Change of Seasons, vagy a Count of Tuscany mellé, mint az egyik legnagyszerűbb alkotás, amit valaha írtak.
A záró Beneath the Surface egy tipikus nesze semmi fogd meg jól darab a rádióknak. Olyan, mint az előző Black Clouds & Silver Linings album Wither-je. Semmi különleges, de legalább van valami, amit a média is nyomathat.
Látszik a srácokon, hogy jót tett nekik a vérfrissítés, rengeteg új és jó ötletet vezettek most fel nekünk, és keverték mindezt a már jól megszokott Dream-esszenciával. Ami számomra külön öröm, hogy sokkal több hangsúlyt kapott a dalok keverésénél a basszus, mint eddig, így végre rendesen kihallatszik, miért is John Myung minden idők legjobb basszerosa. John Petrucci könnyfakasztóan szép dallamai és virtuóz tekerései most is, mint mindig, a helyükön voltak. Jordan Rudess billentyűjátéka végre kezd kitisztulni, több a saját elem és kevesebb a Floyd-os nyúlás. James LaBrie újfent egészséges hangszalagjainak köszönhetően újra régi önmagát hozhatta. Mike Mangini pedig méltó utódja lehet Portnoynak, technikai tudásában semmi kivetni való sincs, simán megüti a Dream Thetaer szintet, de azért kíváncsi leszek, milyen lesz az az album majd, ahol már ő is aktívan bekapcsolódik a dalszerzésbe.
Mindenkinek maga tiszte eldönteni, hogy tetszik neki ez a lemez vagy sem, de az én listámon az eddig megjelent tizenegy albumuk közt benne van a top ötben. Érdemes tehát beszerezni és meghallgatni a korongot, akik szeretik ezt a fajta zenét, azoknak garantált élvezetet nyújt majd az album.
A végére még egy kis infó: aki lemaradt volna a Dream Theater FEZEN-es bulijáról, ne csüggedjen, ugyanis a zenekar 2012. 02. 17-én, visszalátogat hozzánk, ezúttal Budapesten a Papp László Sportarénában adnak majd koncertet.
