Ha csak röviden akarnám elintézni a dolgot, annyit írnék: Németország egyik vezető gótikus metal bandája kiadta új lemezét, ami hozza a tőlük elvárt színvonalat, de semmi extra. Természetesen nem akarom ennyiben hagyni, hiszen azért ez a zenekar többet érdemel ennél.

 

Magam a 2004-es, Revolution címet viselő visszatérő albumukkal kedveltem meg a bandát. Indusztriális és dark elemekkel tűzdelt gótikus metaljuk hamar utat talált hozzám, de különösen az tetszett, ahogy szinte párbajozott egymással az énekes Felix és a gitáros Matthias; előbbi rekedt, szinte hörgős orgánumát tökéletesen ellenpontozta a bárdista éteri, csodálatos tiszta hangja, erre az egyik legjobb példaként a Wake Up című szerzeményt tudnám felhozni. Az azt követő Klagebilder totálisan elment mellettem (talán a német nyelvű dalszövegek miatt…), ám a két évvel ezelőtti Pray ismét erősre sikeredett. Ez a kétéves lemezmegjelentetési periódus tökéletesen jellemző a banda újkori történetére.

 

Az 1991-ben alakult csapat szépen lassan tornázta fel magát a lépcsőfokokon, ám épp a jubileumuk évében álltak földbe, ahogy nyilatkozták, személyes ellentétek miatt. Mégis, három év múlva ugyanaz a felállás készítette el a Revolutiont, amely annak idején feloszlott. Amúgy már csak az énekes Felix (polgári nevén Gerhard Strass) és a dobos Markus Jüllich számít alapítótagnak, és érdekes, hogy az a Matthias Hechler érkezett legkésőbb a bandába, akit én a legfontosabb láncszemnek tartok; mind gitárjátéka, mind éneke rengeteget dob a Crematory zenéjén. A billentyűket egy dekoratív leányzó, Katrin Goger kezeli, a basszer pedig Harald Heine. Érdemes még annyit elmondani, hogy a Revolution volt az utolsó album, amelyet a Nuclear Blastnak készítettek, a turné után visszasunnyogtak első kiadójukhoz, a Massacre-hez.

Intró nélkül, a címadó bólogatásra ingerlő riffjével nyitnak, Matthias pedig ismét remekel a refrénnel. Katrin billentyűjével indít a Sense Of Time, itt a verzék alatt inkább csak beszél Felix, ezzel egy furcsa atmoszférát kölcsönözve az előzőhöz képest lassabb, középtempós dalnak. Az Out Of Mind refrénjében a két énekes felelget egymásnak, a negyedikként érkező Black Celebrationnel viszont sokáig nem tudtam mit kezdeni. Feleslegesnek éreztem ezt a Depeche Mode-covert, de mára már, mondhatni, megkedveltem.

Furcsa zajokkal indít a Never Look Back, a Broken Halo pedig, Matthias akusztikus gitározásával, valamint zseniális énekével egyenesen letaglózó erejű. Az album egyik fényponja az a szerzemény, ez vitán felül áll. Az ezután gőzhengerként hasító Where Are You Now kellően feldobja a kissé leült hangulatot, ám a refrén itt is nyugisabb.

Az A Story About… elején a gitár számomra kissé a Foo Fighterst idézi, de a dal többi része természetesen nem követi ezt az irányt. Zárásnak pedig már csak a No One Knows marad, valamint a német nyelvű Auf Der Flucht, Matthias felhők felett szárnyaló énekével.

Mint azt már a bevezetőben írtam, semmi különlegeset nem hozott ez az album, mégis kellemes hallgatnivaló. A hangzás természetesen szaggat, az egyik producer személyesen Matthias volt. A kelleténél kicsit több közepes pillanat miatt kapja az album ezt az osztályzatot, ugyanis érzésem szerint hetesnek erős, nyolcasnak gyenge a korong, végül a szigorúbbik énem nyerte ezúttal a csatát.

 

7