A ködös nyilatkozatok ellenére is sejteni lehetett, hogy a haknizás mellett egy új lemez is megjelenhet a ’90-es évek első generációs nu metálosaitól. Mivel a szintén Dez Fafara vezetette Devildriver az utóbbi időkben kénytelen volt takarékra venni magát a tagcseréknek (és talán egyéb, nem publikus ügyeknek) köszönhetően, így adta magát a lehetőség, hogy a jövőre az ötödik X-et betöltő frontember több időt töltsön a “szénbányában” régi társaival.

Ugyan az előzetes közlemények egyértelművé tették, hogy senkinek sincs oka egy retro anyagban reménykedni, ugyanakkor legyünk nagyon őszinték, a Coal Chamber korábban sem a radikális megújulások mintaképeként vonult be a köztudatba. Tény, hogy finomabb változások mindig akadtak lemezenként, de már csak a hangszeres szekció tudása miatt sem vártam kevésbé “kólcsembörös” végeredményt a Rivals címre keresztelt anyagon. Az első előzetesként közzétett I.O.U. Nothing is csak megerősítette az elvárásaimat. Nemrégiben pedig klip formájában is nyilvánosságra került az új sláger(nek szánt) dal, ami azt az állandósulni látszó vitát is kiváltotta a videómegosztó oldalak hozzászólásaiban, hogy az egymással perlekedő nővérek tátogása vagy maga a dal vállalhatatlanabb. Nem egy Loco, annyi szent, de azért van benne némi “szén”. A Bad Blood Between Us sokkal ötletesebb és mondhatni újszerűbb az első tracknél. A dal folyamatos építkezése, valamint a súlyos, horzsoló riffelés is a lemez legjobbjai közé emeli ezt a koncertfavorit-gyanús számot. A Light in the Shadows-ban Dez hozza jó öreg zaklatott, hisztérikus orgánumát, ezzel együtt simán felkerülhetett volna bármelyik első 3 lemezre. Különleges vendég is érkezett a Riválosok közé, maga Al Jourgensen, a Ministry főnöke, aki a Suffer in Silence című groove-bombában üvölti ki a belső szerveit Fafarával. A rendkívül egzotikus vérvonalú gitárosnak, Meegs-nek sikerült megtalálnia a barnahangot a The Bridges You Burn-ben, melyre Dez eszeveszetten köpködi a magáét. Túl a ZS-re hangolt brutalitáson, a refrén is nagyon fülbemászó, ezért is lett a kedvencem. Az Orion cirka 70 másodpercnyi pihenőt engedélyez nekünk, amíg Mike “Bug” Cox el nem kezdi vadul püfölni a bőröket az Another Nail in the Coffin-ben. Meg kell jegyeznem, hogy valóban hallatszik a korábban drogproblémákkal küzdő gitáros és dobos teljesítményén a fejlődés. Persze ettől még nem fognak Steve Vai zenekarában landolni, de ahogy Mr. Mackey mondta a South Parkból: “a drog rossz, érteeem?“. Elmeháborodott hangulatával a címadó, Rivals akár az első lemezen is szerepelhetett volna. A Wait-ben mutatkozik meg leginkább a Korn hatása, annyi sajátossággal megsulykolva, hogy Meegs egy szólócsökevényt is megereszt a vége felé. A Dumbster Dive-hoz hasonló intermezzónak szánt zajongásokat sose szívleltem a lemezeken, szerintem ez sem növeli itt az album színvonalát. Bár én itt már lezártam volna a lemezanyagot, de a millennium előtti évek rossz szokása, hogy ki kell használni a cd-k kapacitását sajnos máig megmaradt. Nem állítom, hogy rossz lenne az Over My Head, a Fade Away (Karma Never Forgets) vagy az Empty Handed, de annyira nem változatos az új korong, hogy még néhány hasonszőrű szerzeménnyel indokolt legyen meghosszabbítani. P.S. A limitált kiadáson helyet kapott még egy Worst Enemy című szerzemény is.

 

Egy kicsit sajnálom, hogy a kettes Chamber Music vonala ennyire háttérbe szorult, kiváltképp a tiszta éneket hiányolom a Rivals-ról. Összességében viszont egy tisztességes, hamisítatlan Coal Chamber lemez született a kaliforniai négyestől, megőrizve az eredeti esszenciát, amihez még egy kis plusz fűszert is hozzáadtak. Nem sokat ugyan, de azért érezni. Ha rajongó vagy, akkor aligha vágod falhoz a lejátszódat az új cd hallatán. Sokan leírták őket anno azzal, hogy egy Manson külsőségekkel érvényesülni próbáló Korn-kópia az egész, ha azonban Te is érettebb lettél ’97 óta, akkor talán nem fog fájni, ha egyszer meghallgatod, hogy hol is tartanak a Szenes Kamra munkásai.