Az étvágygerjesztőnek szánt, tavaly év végi Road To Nowhere EP számomra pont arra volt elég, hogy még inkább felfokozott állapotba kerülve várjam a walesi srácok harmadik nagylemezét. Az a négy dal egy bivaly csapatot mutatott, és az év elején, fokozatosan kiszivárogtatott pár új dal sem adott okot aggodalomra. Mint ahogy az a tény sem, hogy a Scream albumnál dirigáló Colin Richardsont egy másik nagyágyú, a Linkin Park debütön közreműködő Don Gilmore váltotta fel a produceri székben.

Aki olvasta a pár hónappal ezelőtti beszámolómat az EP-ről, tudhatja, hogy nagy kedvencem a banda. Csalódást sem okoztak, viszont úgy érzem, ezúttal nem tettek akkora lépést előre, mint a Poison és a Scream között. A majdnem egy évig készült Fever szimplán egy rohadt jó metal album, méregerős dalokkal, hozva a BFMV zsenijét.

A Your Betrayal kezdése olyan, mintha egy vonat vágtatna rajtad keresztül, ugyanis kőkeményen megsorozza Michael Thomas a dobcuccát, a nóta lüktet, él, pöpecül össze van rakva, megkoronázásaként pedig egy isteni Matt Tuck-refrént kapsz. A Bullet lényege, esszenciája ez a dal: tömény, súlyos, és melodikus. Ugyanezek mondhatók el a másodikként érkező címadóra is; nem véletlen, hogy a Fever-turnés koncerteken is ez a két dal hangzik el elsőként.

A The Last Fight az első klipnóta a lemezről, újabb hatalmas Tuck-alakítással. Néhol szinte már thrashes riffzuhatag ömlik a hallgatóra, ugyanakkor az üvöltős részek jelentősen háttérbe szorultak a lemezen, még talán a Screamhez mérten is.

A nagy döngölés után Bulleték bemutatják lírai oldalukat is, az A Place Where You Belong képében, hogy aztán újra megzúzzanak, de a Pleasure And Painben is egy akkorát énekel Matt, hogy az agyam elszáll. A koncertek zárásaként funkcionáló Alone-t pedig pazar gitárjátéka miatt érdemes kiemelni.

Hátravan többek közt még egy líra a Bittersweet Memories képében, az elsőként kiszigárogtatott, (kell-e mondani) iszonyatosan fogós Begging For Mercy, valamint a felemelő főtémával bíró Pretty On The Outside; ez utóbbi verzéje végig üvöltözős, a refrén viszont megint hatalmas.

Ennyi volna a normál hosszúságú lemez. Viszont a japán kiadás, akárcsak a Scream esetében, itt is tartogat meglepetéseket. Először is hozzácsaptak a Feverhöz az így egy kicsit funkciótlanná váló Road To Nowhere EP négy dalából hármat (a nálam az együttes legjobb dalának számító Watching Us Die Tonightot is), másodszor pedig a Bullet elkövette eddigi legmerészebb húzását. Fogták ugyanis Matt Bondot, beültették egy zongora mögé, aki valami hidegrázósan szép zenét írt a The Last Fight akusztikus verziója alá. Mindehhez jön Matt Tuck éneke, és a srác itt bizonyítja be végleg, hogy istenáldotta tehetség. Érdekes mindenesetre, hogy az eredeti zúzdát miképp írták át borzongató zongorás lírára; egyúttal bosszantó is, hogy mindig a japcsik kapják a legjobb cuccokat bónuszként (elég csak a kettes lemezhez pakolt, seggrevágós Survivor-átiratot említeni).

Tuckék felállása még mindig változatlan, és ez érződik is rajtuk, egyre jobban egyben vannak, és hallhatóan az énekes hangproblémája is a múlt homályába vész lassan. A lemez fogadtatása vegyes volt világszerte, de abban majdnem mindenki egyetértett, hogy mostanra tökéletesen kialakult a Bullet-stílus, mely a mérgező dallamok és a zabolázatlan erő tökéletes arányú elegye. Én mindenesetre egy kiváló albumnak tartom a Fevert, és melegen ajánlom a srácoknak, hogy kössenek le már végre egy magyar bulit is! Ha tervezed a kiruccanást a Download-fesztiválra, a második színpad főbandájaként vethetsz rájuk egy pillantást.

 

9