A metal világban mindig voltak multihangszeres zsenik, itt elég csak megemlítenem Devin Townsend, Quorthon (Bathory), Insahn (Emperor) vagy kedvenc polihisztorom, Dan Swanö (Edge Of Sanity, Nightingale) nevét. Ők szinte mind képesek voltak arra, hogy egymaguk írjanak meg és vegyenek fel egy albumot, aminek aztán mindenki a csodájára jár, és az utókor számára is kötelező alapműveknek számítanak. Való igaz, az egyszemélyes zenekarok/projektek eddig csak az extrém metal színtérre voltak jellemzők, most viszont egy fiatal angol csóka, Rich Hinks megalkotta a talán első egyszemélyes prog metal zenekart, az Aeon Zent. A prog metal amúgy sem egyszerű műfaj, itt nagyon jól kell érteni a hangszerekhez, ám Hinks állja a sarat. 2008-ig Lloyd Musto dobos is segítette a munkáját, de ő a debüt felvétele után felszívódott. Így Hinks egyedül maradt. Koncertezni természetesen nem tud egymaga, így élőben csak a basszusozást vállalja ő maga, a többi hangszert iszonyat tehetséges arcok kezelik; Andi Kravljaca (Silent Call, ex-Seventh Wonder) énekel (és alkalmanként gitározik), a gitáros Matt Shepard, a billentyűs Cristian Van Schuerbeck (All Too Human), a dobos pedig Mike Lennon – egyedül utóbbi nem játszott vendégként a Portrait-n.
Maga a lemez egyébként nagyon ott van a szeren, és akkor még finoman fogalmaztam. A szövegekbe nem nagyon ástam bele magam, így nem nagyon tudom, van-e koncepció a lemez mögött, a zenébe azonban egyszerűen nem tudok belekötni. A nyitó Existence-ben, Andi Kravljaca hatalmasat énekel, és ami már itt feltűnik (számomra pedig nagyon kellemes meglepetés volt), hogy annak dacára, hogy ez egy prog metal lemez, nincs teletömve überhosszú dalokkal és végtelennek tűnő hangszeres varázslásokkal, a hét perces hosszúságot csak a zárónóta lépi át. Dalközpontú tehát ez az album. ezáltal könnyebb befogadni.
A kettes Time Divine-ban nem kisebb énekes, mint Nils K. Rue (a dán Pagan’s Mind csapat frontembere) hallatja orgánumát, a nótában azonban pár sor erejéig egy durva, szinte már hörgős vokál is feltűnik. A nyugisan, andalítóan induló, majd a második refréntől a figurát kicsit karcosabbra vevő Blinded Rainben ismét Andit hallhatod (az albumon utoljára), aki ismét bizonyítja, hogy nagyot húzott Rich Hinks azzal, hogy csatasorba állította őt.
A kétrészes Hopes Echóban egy újabb énekes mutatkozik be Andreas Novak személyében, aki amúgy a Mind’s Eye torka. A nóta első részében (The Wake) csak zongora kíséri Novakot, a második Aftermath-ban beérkezik a többi hangszer is, lesz kétlábgép, meg amit akarsz. Novak hangja számomra már bántóan magas egyes helyeken, és egy picit nyávogós is, nekem nem nagyon jön be az orgánuma, de el kell ismerni, hogy remek énekes.
Hatodikként érkezik a lemez címadója, ahol Rich vállalta be az éneklést. A dal kicsit a Pink Floydot jutatta eszembe, és Hinks hangjában is van valami, amitől a hetvenes évekbeli prog csapatok ugranak be (nekem konkrétan Geddy Lee is felötlött a Rushból). NIncs különösen nagy hangja, de kellemes hallgatni. Az ezután érkező rövid instru (A Circle’s End) lényegében a dal lezárása, és engem konkrétan a hideg ráz tőle. Iszonyatosan eltalált szerzemény alig két percben: innen ismerszenek meg az igazi tehetségek!
A Heaven’s Falling azért is érdekes, mert itt Hinks mellett a dobos Musto is bevállalt pár vokális részt. Az Into The Infinite újra Nils Rue nótája, márminthogy ő énekli. A gitárszólók itt (kapaszkodj meg) Andi Kravljacától származnak, akárcsak a záró dalban.
A Goddess lényegében egy nagyzenekari átkötő a záró The Demise Of The Fifth Sunhoz, ami egy jóval karcosabb szerzemény az eddigieknél. Egy eddig nem hallott torok, Elyes Bouchoucha dalol benne, (kell-e mondjam?) hatalmasat. Itt aztán megjelenik minden, amiért annyira megkedveltem az Aeon Zent: zúzdák, szabályos hörgések(!), lágy részek, közben a hangszeresek úgy varázsolnak, hogy észre se veszed, ha nem figyelsz oda, és amikor mégis, azt mondod: “aztaaaa!”. Elyes orgánuma az eddig hallott énekesek közül a legmélyebb, legkarcosabb, így azt is megkockáztatom, hogy az extrém vokálok is tőle erednek. Egyébként a tunéziai Myrath frontarcáról van szó, és az itt hallottak alapján mindenképpen csekkolni fogom őket is.
2009 egyik legnagyobb meglepetése volt számomra ez a lemez, a Lynyrd Skynyrd albumhoz hasonlóan. Míg ott azonban veteránok készítettek el egy remek lemezt, itt a fiatal proggie-generáció tett le valami olyat az asztalra, ami hatalmas reményekre jogosítja őket az előreláthatólag idénre várható kettes lemezen. Akár azt is ki merném jelenteni: könnyen meglehet, hogy az idei év legnagyobb durranásán dolgozik most Rich Hinks. Ha ott még tovább tud fejlődni, nem tudom, milyen pontszámot fogok adni arra a lemezre. Ugyanis, ha ez nem tízes, akkor nem tudom, mi az.
10
