Tudom, tudom, már 2012 ősze van, miért most írok listát a tavaly év személyes kedvenceiből, rég megtehettem volna már. Teljesen jogos felvetés tőletek, de igen egyszerű magyarázata van mindennek: Több tucatszor meghallgattam a tavalyi év zenei termését (no persze nem mindet), és most jutottam el oda, hogy biztosan ki tudok belőlük választani egy ötös listát, ami nekem a „best of” 2011. Ilyen egyszerű. No azért annyira mégsem… Először tízes listát akartam, de a hatodik helytől lefele annyira szoros a mezőny, hogy nem akartam senki kárára sem dönteni, így inkább maradtam „csak” annál az öt albumnál, ami számomra messze kiemelkedik az előző év rock és metál albumaiból. Mielőtt azonban mindenki felkapná a fejét, hogy hé, milyen ostoba egy lista ez, meg különben is ez meg ez hiányzik, még egyszer mondom, ez csak és kizárólag az én öt kedvencemet tartalmazza, ilyen az én ízlésem mostanában.:)
5.: Pagan’s Mind-Heavenly Ecstasy.
A norvég progresszív csapat munkássága mindig is közel állt szívemhez, nem hiába, elvégre is egy progresszív zenékkel foglalkozó műsort vezetek itt a Rockvilágnál. A Heavenly Ecstasy azonban óriási meglepetés volt tőlük, ugyanis rengeteget újítottak a hangzáson, ennek köszönhetően pedig teljesen új színt adtak a progresszív metál stílusnak. Az eddig sokak által hosszútávon altatónak tartott műfajból kihoztak egy olyan albumot, mely minden házibulin megállja a helyét. A fülbemászó refrének csak úgy énekeltetik magukat, míg a verzék alatt sokszor leszakad a fejed a feszes heavy metal témákat hallva. Nils K. Rue hangja pedig a világ egyik legjobb metál hangja, amit ezen a lemezen is tökéletesen bizonyít. Személyes kedvencként az Intermission című dalt említeném meg, ami akár tíz-húsz év múlva is slágerként szólhat majd a rádiókból. Kihagyhatatlan lemez mindazoknak, akik szeretik a csöppnyi progresszív varázslatot, az egyébként heavy, és szimfonikus metál alapokkal rendelkező zenéket.
4.: Redemption-This Mortal Coil.
A Fates Warning torok Ray Alder fémjelezte progresszív csapat a 2009-es Snowfall of Judgment Day lemez sikereit próbálta túlszárnyalni a This Mortal Coil-lal, ami sikerült is meg nem is. Ha azt nézzük, melyiken vannak bulizósabb sláger gyanúsabb dalok, akkor egyértelműen a három évvel ezelőtti albumra tenném le a voksom, viszont zeneileg, összeszedettségben mindenképpen az utóbbi mű nyer nálam. A 2011-es lemez egy ízig-vérig progresszív lemez, ami elhagyta az eddig jellemző heavy metálos elemeket, és felcserélte azokat kőkemény thrash témákra. Olyan tökéletesen ültette rá a virtuóz prog zenét
az egyszerű, de annál vadabb thrash metál elemekre Nick van Dyk „zenekari-agy” (és persze a többi zenésztárs), hogy első hallgatás után is csak annyit tudtam mondani:”húvazze”.
Mint említettem, nem slágerekkel teletűzdelt albumról van szó, de így is mindenképpen a tavaly év egyik metál szenzációja a lemez. Nincs benne egyetlen hang üresjárat sem, ami például a Snowfall album nagy hibája volt. Ray Alder hangja pedig szerintem sokkal jobban illik ehhez a keményebb muzsikához, mint a Fates Warninghoz, nem elfeledve persze ottani érdemeit, hisz az ő hangja is kellett ahhoz, hogy az FW az elmúlt 30 év egyik meghatározó metál szereplője legyen. Nagyon remélem, hogy ebből a projektjéből is a maximumot hozza ki és sok-sok év múlva is ragyogni, illetve virágzani fog a Redemption csillaga a metál zene egén.
3.: Five Finger Death Punch-American Capitalist
Ahogy öregszem, úgy kedvelem meg egyre jobban a 21. századi keményebb vonal képviselőit. Ilyen az FFDP is, akik előző két albumukkal még nem tudtak ugyan levenni a lábamról, de azért feljegyeztem magamban, hogy lehet még belőlük valaki. Igazam is lett.
Ha házibulit szervezek, ez a lemez tuti végig pörög majd a lejátszóban. Nem kell más a mai fiatalságnak, mint pörgős verzék, és énekeltetős refrének. Állandó elem a lejátszási listámon ez az album, pedig azt, hogy változatos nem mondhatom rá. Talán épp ez a „változatlanság” az, ami különlegessé teszi. Minden dal egyformán felpörget (jó a líraiabbra fogott Remember Everything nem), így jóformán megunhatatlan a lemez. Még is buli helyett inkább utazáshoz ajánlom. A feszes basszus és dob témák egyaránt jól szolnak sétálgatás és vezetés közben is. Felemelő érzés mikor megállsz a piros lámpánál, és letekert ablaknál bömbölnek Ivan Moody-ék, te meg csak énekled a refrént és rázod a fejed. A járókelők pedig vagy megmosolyognak, vagy hülyének néznek. Aki nem vágyik másra, mint valami igazán kemény zenét üvöltessen otthon, vagy a kocsiban, és azért szereti a dallamosabb metált is, annak az American Capitalist lemez a tökéletes választás.
2.: Dream Theater-A Dramatic Turn of Events.
Persze, hogy nem maradhat ki a listából a kedvenc zenekarom, de az elfogultságomtól eltekintve is teljesen megérdemlik ezt a helyezést. Ismét olyan anyagot kaptunk tőlük, amire szinte csak ők képesek. A teljes metál színtért sokkoló 1992-es Images & Words-höz hasonló pofátlansággal nyúltak megint hozzá a jól megszokott zenei hangzásokhoz. Ugyan nagyon messze van ez az album az Images tökéletességétől (mert az az album tényleg tökéletes), de azért kijelenthetem, hogy az utóbbi tíz év legerősebb DT albumát kaptuk a srácoktól. A 2010-ben szappanoperává nyúlt sztori, mely a zenekar, és az őket elhagyó alapító dobos Mike Portnoy között zajlott abszolút jó véget ért. Nemcsak azért mert Mike Magnini személyében egy vérprofi dobost találtak Petrucciék, hanem azért is, mert némi feltöltődést érzek most a zenekarban, ami valószínűleg a vérfrissítésnek köszönhető. (Persze ettől függetlenül számomra még mindig Mike Portnoy a Dobos-Isten.) Ugyan a korábban többek között az Annihilatorból ismert Magnini még dalszerzésben nem tett hozzá az albumhoz, hisz csak a komponálás végső fázisában csatlakozott, de az egyből látszik, hogy egy olyan dobossal gazdagodott most az Álom Színház csapata, aki a későbbiekben ismét egy olyan útra terelheti a zenekart, mint ami híressé tette őket. Amire nagy szükség lenne, hisz valljuk be az utóbbi pár év gyengébb teljesítménye (persze magukhoz képest, mert még így is magasan verik a világátlagot), kicsit visszavetett addig töretlen nimbuszukon. Mindenképpen ajánlott ez az anyag azoknak, akik a korai DT éra zenéin nőttek fel, mert bőven fognak találni kedvükre valót, de azok is bátran hallgassák, akik esetleg a keményebb DT vonalat részesítették előnyben, mert abból is akad a lemezen bőven. Azért nem ők kerültek az első helyre, a listámban, mert 2011-ben minden eddiginél sikeresebben pusztított egy fertőzés, melyet úgy hívnak: Anthrax
1.: Anthrax-Worship Music
Erre az albumra egyszerűen nem találok szavakat. Úgy gondolom ez a zenekar pályafutásának legerősebb alkotása, még a mára már kultikussá vált 1987-es Among The Living-et is veri nálam. Joey Belladonna visszatérésével megint ég az az őrült láng a zenekarban, amelyet én sem a Matt Fallon, sem pedig a John Bush éra alatt nem érzékeltem. Mindig is inkább az Anthraxot vagy a Megadeth-t pártoltam a közönség kedvenc Metallicával szemben, de erre most még egy lapáttal rá tett ez az album. ( Meg persze a Megadeth Thirteen-je is) Az Anthrax bebizonyította, hogy harminc év után is lehet megújulni, és lehet bitang erős albumot csinálni. Lenne mit tanulni Hetfieldéknek az biztos. A nagy közönség-énekeltetős számoktól a feszesebb igazi thrash nótákig mindent megtalálunk a lemezen, ami a nyolcvanas években milliók fejét csavarta el. Mindezt egy olyan köntösbe öltöztették, ami a mai hallgatóságot is meg tudja fogni. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg új rajongót nyert most magának a zenekar. Az elejétől a végéig hibátlan a lemez, nincs üres járat, minden tökéletesen van felépítve. A dalok külön-külön is megállják a helyüket, de egyben hallgatva is tudnak valami pluszt adni a hallgató számára. A The Devil You Know, vagy az In The End biztosan évtizedek múlva is sláger lesz, míg a Fight ’em Till You Can’t még a harcedzettebbeket is meg fogja viselni egy-egy koncert alatt, olyan iszonyatos tempót diktál. Ha pontoznom kéne, akkor bizony ez 10/10.
Biztos vagyok, hogy jó páran huhogni fognak majd a lista kapcsán, de mint az elején említettem ez az én kedvenceim listája.
Direkt nincs a listámban egyébként magyar együttes szerzeménye, mert őket mindig más mércével kezelem, de egyszer majd talán arra is sor kerül.
Mostanában ahogy időm engedi, fogok még egy pár ilyen listázós cikkel jelentkezni, tervek meg ötletek már vannak.
