Rock, Metál, Balaton- Rockpart fesztivál 2016

Fejléc a cikkhez: (Ez a beszámoló két ember munkájával készült. Az élményi részét Flamme (normál betűs részek) vetette monitorra, míg a technikai dolgok raffaelo (dőlt betűs részek) billentyűzetéből származnak (plusz a Caliban-beszámoló).

A korábbi években kialakult jó szokásomhoz, mi szerint a háromnapos balatonszemesi fesztivállal indítom a nyarat, szerencsére idén is hű tudtam maradni: az utolsó vizsga alatt fejben már az első sör árát számolgatva, a pad alatt a naptejjel babrálva, tűkön (és kényelmetlen műanyag székeken) ülve vártam, hogy végre belevethessem magam a hosszú szőrzetek és izzadt fekete pólók tengerébe.

A megközelíthetőséggel láthatóan azoknak sem volt gondja, akik először jöttek: a vasútállomásról gyalogszerrel egy sörnyi idő alatt kényelmesen el lehetett jutni a fesztiválig, akik jobban felszerelkeztek a helyi kisboltok kínálatából, azok a bejárat előtti árnyékos-füves placcra telepedhettek ki piknikezni a készletük erejéig. Ahogy láttam, sokan folyamodtak ehhez, mert vizet még mindig nem lehet bevinni – ami azért ebben az undorványos időben nem túl fair megoldás, főleg, hogy a vizesblokk a kemping területén belül található, oda pedig külön jegyet kell váltani (ha nem sátrazol, biz’ nem éri meg).

Ezt leszámítva a szolgáltatásokra nem volt panasz, tudtuk, hogy mire számítsunk, és nem múlta alul a várakozásokat az esemény: kisváros, kis fesztivál, kis program – nagy nevekkel. Az idén talán még nagyobbakkal, mint eddig.

A szolgáltatásokra nem lehetett panasz, viszont a fesztivál elrendezése számomra még mindig rejtély. Lehet, hogy nem lehet máshogy megoldani, de akkor sem tudom, hogy miért kell ennyire egymás mellé, és egy irányba állítani a színpadokat. Bár a hangosítással a legtöbb esetben semmi probléma nem volt, de ez az elrendezés sajnos azt eredményezi, hogy több esetben áthallatszik a másik színpad zenéje, és belezavar az élménybe.

Az első koncertünk kapásból a Delain volt -a fesztivál fő támogatója, a Borsodi színpadán-, akiket személy szerint ez alkalommal ismertem meg. Előítéletek a szimfonikus metallal szemben ide vagy oda, a koncert abszolút kellemes csalódás volt. Az energiájuk képes volt a melegtől lekornyadt tömeget magával ragadni, Charlotte Wessels végig ugrált, lobogó kebl… hajjal biztatott minket, és sikerült olyan életet vinnie az egyébként is színvonalas zenéjükbe, amit a legtöbb hasonló műfajban alkotó zenekarból rendszerint kiöl a mesterkéltség.

Az első koncert, amely kapásból a legjobban is lett eltalálva hangosítás szempontjából. Szerintem az egész fesztivál legszebben szóló koncertje volt, letisztult, de mégis erős hangzásvilággal. A koncert alatt kellett kiszaladnom egy picit a fesztiválról, de még 5-600 méterről is TÖKÉLETESEN lehetett hallani mindent! Ez egyébként a Farén színpadra jellemző volt az egész esemény alatt, úgyhogy emelem virtuális kalapom az ott ügyködő hangtechnikusok előtt.

A Monster nagyszínpadon eközben negyed órás átfedéssel elkezdődött az aznap talán legtöbbek által várt Eluveitie. A tagváltás miatt jócskán változott a dalok hangszerelése, szerintem előnyükre, de a lelkes fogadtatás, ami az európai turnéjukról érkező együttest övezte, arra enged következtetni, hogy a régi rajongók sem pártoltak el a melodic-death felé hajló új vonal miatt. Az új szerzemények mellett olyan, a banda történetében klasszikusnak számító dalokat is elhoztak nekünk, mint például az Inis Mona, aminek a szövegét (na jó, a címét… a címét tudja mindenki) a közönség, de még a sátor mellett csellengők is egy emberként skandálták.

Bár a hangulat mindenképp dicsérhető volt, a hangzásvilág már kevésbé. Az énekhang, főleg a tiszta énekhang nagyon elveszett a hangszerek kavalkádjában, a hörgős/üvöltős részeknél azért lehetett hallani, de sajnos akkor sem haladta meg a közepes szintet.

A Borsodin a hangzatos nevű Vader volt a következő fellépő. A lengyel death metal zenekar ugyan üde színfolt volt a fellépők sorában, de jellegéből adódóan nem vonzott akkora tömeget, mint például az Eluveitie. A már odavonzott tömeg viszont rendkívül élvezte a virtuóz gitár- és dobtémákat, annak ellenére is, hogy a zenekar többféle stílus elemeit felvonultató repertoárjában első hallásra nehéz volt összetartó erőt találni.

Kis tömeg, kegyetlen jó hangzásvilág. Nem akarom túlragozni a dolgot, egy igazi arcletépős, erős, brutális koncertet kaptunk.

Közben jártunkban-keltünkben belefutottunk a Fesztivál Aréna „kínálatába” is: aki egy kis hazai ős-rockra vágyott, az este kilenctől egészen a Rock Disco-ig az Aréna színpadánál bulizhatott a kedvenceire. Külön kiemelném az Akelát, a formáció megérdemli az őszinte csodálatot, amiért a számtalan feloszlás és búcsúkoncert után is rendíthetetlenül kéregetik a forgalomból már hosszú évek óta kivont kétforintosokat.

Az Akela és úgy egy az egyben a Fesztivál Aréna hangosítása olyan volt, mint egy kisebb klub. Két véglet van, vagy nagyon eltalálják a dolgokat és erre még rátesz egy sort a hangulat, vagy nem is szól jól és a közönségnek se jön át teljesen a banda mondandója. Persze ez a kettő kölcsönösen hatással van egymásra. Itt szerencsére az első lehetőség lépett életbe így sem Farkasfőnökéknek, sem a közönségnek nem volt panaszkodnivalója.

Másnap a melegre való tekintettel szintén „csak” az esti programra érkeztünk, még éppen elcsípve Kowalskyék utolsó néhány dalát: a fesztivál egyik legkellemesebb programja volt a fűben ülve hallgatni őket. A szövegeket mindig áthatotta egyfajta vallásos érzület, mégsem szorul ökölbe tőle az ember gyomra, mintha szentkönyvvel a hónuk alatt dörömbölnének az ajtaján. Az összhatás a mélyebb üzenetekkel együtt is derűs, könnyed, élvezhető marad.

Amit kívülről le tudtam szűrni a koncert technikai oldalával kapcsolatban, az a szokásos kisszínpados jellegre utal: letisztult, gyönyörű hangzásvilág, még úgy is, hogy bő 300 méterre ültünk a színpadtól. Természetesen itt sokkal nagyobb volt a hangsúly az éneken, de ez a zenekart tekintve nem is meglepő, hisz mindig is szövegorientáltak voltak.

Mélyebb üzenetekben később sem volt hiány: egy baráti kérésnek eleget téve meglátogattuk az 1986 óta töretlenül tömegeket megosztó, masszív rajongótáborába folyamatosan új katonákat toborzó Ossian koncertjét. A híres-hírhedt frontember sokak bánatára ásványvízzel oltotta a szomját két dal között, így a már klasszikusnak számító „Márhívó” című nóta az idei koncert során sem hangzott fel. Paksi Endre a védjegyévé vált fekete rövid ujjú ingben, önmagához és a zenekar sok éve kiforrott arculatához hűen adta elő azokat a dalokat, amik a közönség idősebb tagjainak kamaszéveit ugyanúgy végigkísérték, mint most a lelkes fiatalokét.

Nagyszínpad, Ossian. Szerintem ezzel körülbelül mindent elmondtam, amit erről a koncertről el lehetett, aki volt már Paksi Endréék koncertjén, mikor egy fesztiválon léptek fel, az tudja, hogy miről beszélek. Nem is tudom már, ez hányadik fellépés volt, amit láttam, de rájuk mindig is jellemző volt hangosítás szempontjából egy stabil, kifejezetten jó színvonal, amit itt is hoztak.

Miközben később bent kolbászoltam, szépen el is hagytam az időérzékem valahol a sörös pult környékén, és csak a véletlennek köszönhető (ki miben hisz, persze), hogy szó szerint belefutottam a Borsodinál abba az együttesbe, akiket a legjobban vártam: Tesseract. Progresszív metal/space rock atmoszférikus-pszichedelikus betétekkel – nem kifejezetten az a zene, amire az ember Halász Feri-formációba vetődve, csatakosan rója a köröket kétszáz másik ember épp elérhető közelségbe kerülő végtagjaiba kapaszkodva, ennek ellenére a hangulat már az elejétől fogva élénk volt. A Phoenix az új dalok közül az egyik legjobban sikerült, és eleinte tartottam tőle, hogy élőben nem jön át a hangulat, de átjött, sőt. Az ének gyönyörűen meglovagolta a gitár-triumvirátus keltette hullámokat, a srácok lehozták a csillagokat arra a bő másfél órára.

Gyönyörű, csodálatos. Ennyi lenne a rövid válasz, ha valaki megkérdezné, hogy szólt a Tesseract. Pedig nagyon féltem ettől a koncerttől. Egy ilyen fajta progresszív zene, véleményem szerint nem fesztiválra való. Általában a közönség sem érzi át annyira, na meg nem is szól olyan jól. Szerencsére minden félelmem alaptalannak bizonyult, minden a helyén volt, sőt, a szólógitárt külön ki is emelném, mert azt nagyon eltalálták. Dream Theater koncerten se nagyon hallottam még ennyire szépen szóló gitárt.

De mi már rohantunk is tovább, mert a Monster színpadára lépett az Apocalyptica. A finn bőrnadrágos cselló-trió egy dobbal és egy torokkal kiegészülve tolja nekünk a klasszikus köntösbe bújtatott heavy metalt már lassan huszonhárom éve. A felállás azóta némileg változott, de Antero Manninen kilépése után is a mai napig szívesen csatlakozik zenésztársaihoz egy-egy koncert erejéig. Utoljára 2010-ben volt szerencsém hozzájuk; a hangzás ez alkalommal kicsit keményebb volt, a lírai számokat mellőzve csaptak a csellóhúrok közé, és látványos színpadi technikával aláfestett, erőteljes koncertet adtak a tomboló tábornak.

Az általam látott nagyszínpados koncertek közül ezt volt a legjobb hallgatni. Mondjuk, ugye a csellóknak sok dolog nem kell, hogy szépen szóljanak, de az ének és a dob is hallható volt, úgy, hogy nem terelte el a figyelmet a banda főhangszeréről. Inkább amolyan kísérő/kiegészítő szerepet töltött be, de úgy, hogy ezzel tegye teljessé a képet.

Miután élőben is megtapasztaltuk, hogy a cselló egy teljes mértékben metálos hangszer is lehet, ismét a kisebbik nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol már tizenöt perce mozgatta a tömeget a német Caliban. A tizenkilenc éves csapat, mely stílus tekintetében valahol a metalcore és a modern melodeath vonalán mozog, egy kifejezetten erős setlistet hozott a rajongóknak. Üresjáratot nem igazán sikerült felfedeznem, és boldogan húztam ki a zenekart a „megnézendő bandák” listámról.

Hangosítás tekintetében pedig… zajos volt. De a jó értelemben. Ez nem az a fajta zene, amit lehetne csendben hallgatni, és szerencsére nem is kellett. Így utólag belegondolva nem volt egyáltalán olyan koncert, amibe bele tudtam volna kötni a kisszínpadon. Hatalmas piros pont jár a fesztiválnak ezért, mert tényleg nagyon profin sikerült összerakni az egészet. Lényegtelen, mire néztem be, minden a helyén volt, pont úgy, ahogy elvárná az ember.

A késő esténk második felét egy feltörekvő, ígéretes hazai zenekar közönségében töltöttük: az AWS megalakulása után közel hét évet várt a debütálásra, azóta azonban a magyar zenei élet egyik meghatározó formációjává nőtte ki magát a budakeszi fiatalokból verbuválódott csapat. A populáris, energikus dallamokat találó szövegekkel fűszerezve sikerült valami olyan egyedit létrehozniuk, amire a korosztályukban (korosztályunkban) már egyre sürgetőbb igény alakult ki – közvetlenül a köztudatba robbanásuk előtt. Úgy tűnik, azóta is tudatosan építkeznek a kezdeti népszerűségből, na meg abból a végtelennek tűnő energiából, amit a koffei… zene iránti lelkesedés táplál. Összesen két nagylemezt adtak ki eddig, ezek anyagából rakták össze a talpunk alá valót, és az Aréna szűkös tere ellenére hatalmas bulit sikerült összehozniuk.

Ez volt talán a harmadik AWS koncert, amin jelen voltam az elmúlt két évben, és fogalmam sincs, ki intézte nekik ezeken a koncert technikai részét, de olyan érzésem van, mintha osztoznának az Ossiannal… stabil szintet hoztak az eddigi összes általam látogatott fellépésükön, a sátorszínpad és közönsége náluk is a pozitívabb arculatát mutatta, így a koncert abszolút méltó lezárása volt a második napnak.

Másnap a magyar zenei színtér egyik legvitatottabb, de kétségkívül egyre nagyobb hazai és nemzetközi sikereket elérő Tankcsapda együttes nagyszínpadi fellépésére érkeztünk meg. A sokasodó külföldi fellépések érezhetően hatással voltak a zenekar stílusára, az üzenetük azonban érintetlenül virágzik: az élet örömeinek hedonista élvezetének nincs korhatára, és ezt igazolni látszott a vegyes életkorú közönség is. Lukács Laciék ügyeltek rá, hogy mindenki találjon valami élvezhetőt a műsorban. A fiatalok, akik még csak most ismerkednek az együttessel és alapjában véve a műfajjal, örömmel vették az új szerzemények felvonultatását (beleértve a zúzós számokra halálian gondtalanul táncoló kétéves kislányt is), az idősebbek pedig látható lelkesedéssel idézték fel a gyerekkorukat az olyan régi számokkal, mint például a Baj van. De baj egyáltalán nem volt.

Baj az tényleg nem volt. A hangosítással sem. Helyükön voltak a dolgok, még úgy is, hogy mindenki kedvenc örökké lobogó hajú énekese már láthatóan, és hallhatóan nem bírja végig tartani ugyanazt a színvonalat egy két órás koncerten. De azért a hangulattal mindig tudja kárpótolni az embert.

A következő pont… elfogult vagyok? Talán. Mindenesetre az Aréna mellé lecövekelve néhány körmömet már akkor lerágtam, amikor az esztergomi Watch My Dying még csak kényelmes tempóban készülődött a hangolásra. Nem mintha nem láttam volna őket hozzávetőlegesen tíz alkalommal, de a korábban említett tankcsapdás múltidézőkhöz hasonlóan én is a gyerekkoromban jöttem fürdőzni az utánozhatatlanul egyedi stílusukról elhíresült death-thrash banda koncertjére. Mit mondjak, sikerült. Egy korábbi alkalommal úgy konferálták fel a Holtsúly című számot, hogy ennél csillog minden szempár… csillogott. Annak ellenére, hogy Veres Gábor frontember köztudottan egy másik projekten dolgozik nagy erőkkel az utóbbi időben, még mindig elég időt fordít 1999-es születésű „gyermekére” ahhoz, hogy hozzák a tőlük megszokott szintet. Azt azért csendben hozzáteszem, hogy nem látok túl az elfogultság függönyén – elképzelhető, hogy aki nem ismerte ezeket a dalokat a maguk „steril”, felvételi formájában, annak nem jött át élőben.

Mivel én életemben először jártam Watch My Dyingon, olyan sok mindent nem tudok leszűrni róla, talán csak azt, hogy nagyon nem fesztiválra való. Tipikus kis klubzenekar ez is, és valahogy úgy is szóltak. Karcos és nyers volt az egész, azoknak, akik még nem jártak a srácok koncertjén, nem biztos, hogy ettől jött meg a kedvük az otthoni hallgatáshoz.

Gáborék majdnem egy időben kezdtek az északi thrash metal gyöngyszemével, a Lost Society-vel: véleményem szerint nem volt túl praktikus megoldás ütköztetni a két thrash koncertet, mert így sokan (köztük mi is) ingáztunk a színpadok között. Ugyan nem ez volt az eredeti terv, mert a Delain-hez hasonlóan őket sem ismertem korábban, maximum névlegesen, de a WMD hangolása alatt már belehallgathattunk az első néhány számba. A srácok nem sz*roztak sokat, kemény kezdést kemény folytatás követett: karakán, nyers dallamok és arcbavágó lendület, leginkább így jellemezném a Finnországból érkezett formáció esti matinéját.

A technikai oldalról sem volt túl sok különbség… erőteljesen szólt az egész. Mintha a közeledő vihar miatt egy picit minden erősebb és feszültebb lett volna. Brutális volt az egész. De egy kőkemény thrasht játszó zenekartól nem is vár mást az ember.

Ahhoz viszont nem kell nagy szókincs, hogy az este további részét jellemezni lehessen: VIZES. Ugyanis a fesztivál utolsó éjszakáját, beleértve a sokak által izgatottan várt Gamma Ray koncertet is, elmosta az eső. Az utóbbi évek egyik legkiadósabb viharát kaptuk a nyakunkba, és ha épp nem sikerül bevenni magunkat egy össznépileg erődítménynek kikiáltott pólóárus stand ponyvája alá (amíg le nem szakadt), akkor esélyünk sem lett volna úgy-ahogy megszáradni. Persze az ember nincs cukorból, de a mobiltelefonok többsége köztudottan nem szereti a nedvességet, a papírpénz sem kifejezetten. A TAJ-kártyát még nem kérdeztem, de vannak sejtéseim.

A szervezők hamar léptek, este tizenegy órára már az egész fesztivál területe kiürítésre került, beleértve a sátortábort is (a sátrazókat nem irigyeltem), így szerencsére mindenki megúszta sérülés nélkül. A gyors reakció mindenképpen dicséretre méltó, akadtak viszont többen is, akik a lebonyolítás menetét kifogásolták, ezzel egyet tudtam érteni. Összességében helyes lépés volt az „evakuálás”, az elmaradt koncertek pótlásáról, illetve jegyvisszafizetésről viszont jó sokáig nem kaptunk információkat.

Mint később kiderült, az elmaradt koncertet sajnos nem tudják újra megtartani, tekintetbe véve, hogy a Gamma Ray turnén van, és nincs szabad időpontjuk. És sajnos a jegyvisszatérítés sem lehetséges, hisz a műsorváltozás jogát a szervezők mindig fenntartják. Összességében egy remek fesztiválról távoztunk, jó élményekkel, és fejenként tíz liter vízzel, amit a ruhánkban csempésztünk ki.

Hát ennyik voltunk mára.

Jövőre viszünk esőköpenyt.