Pannónia Fesztivál, Harmadik nap (Várpalota, 2010. 05. 22., szombat)

Körülbelül egy óra magaságában érkezett meg egy hatalmas, hófehér alapon fekete virágmintákkal, és Ezüst-Patak Zenekar feliratokkal díszített V8-as Chevrolet furgon, amiből Gabrieli Ricsi és Héri Attila integettek nekünk vigyorogva. Alig egy óra alatt bepakoltak, beállás, majd Ricsi felkonferálta a kezdést: 16:00-kor. Semmi probléma, így legalább volt időnk elmenni kicsit telefont tölteni, meg enni, meg papírrózsát hajtogatni. (Két megfáradt, férfi rocker egymásnak, vöröset. – A szerk.) Időközben leszólított minket egy úriember, és megkérdezte, hogy “Velünk is akarsz interjút csinálni?” Egy pillanatra nem ismertem meg, de aztán hamar tisztázódott: ő az Aurora roadja. Természetesen igent mondtunk azonnal.

Hamar elérkezett a 15:30, ugyanis Ricsiék fél órával korábban kezdték el a meghirdetett koncertet, hogy a sátorban egybegyűlteknek ne kelljen olyan sokat várakozni. Sajnos az egybegyűltek száma a korai időpont miatt szinte minimális volt, 15-20 ember lézengett a sátorban a koncert kezdetekor. Ennek ellenére Ricsiék olyan lelkesen játszottak, mintha csak egy gigantikus tömeg előtt lépnének fel. Attila megkísérelte egy régi trükkjét, miszerint a dobra rácsapva elengedi az ütőt, az felrepül a levegőbe, és a kezébe érkezik vissza. Majdnem sikerült, de Gábor, a billentyűs szerencsére nem sértődött meg. Szécsi Attila helyett ezúttal egy bájos hölgy, Gabi állt a színpadon hegedűvel, róla egyébként később megtudtuk, hogy Attila tanítványa. Sok-sok dal között elhangzott az Unalmas dal, a merőben politikaellenes Hogyan lehet, nagy kedvencünk, a Szajha, és a Karácsonyi dal speciális RockÖzön.com változata is, amit Ricsi fel is konferált, és az “Angyal, jön egy angyal!” résznél egyszer sem mulasztotta el, hogy ne mutasson ki felénk…

A koncert vége felé már egész szépen alakult a hangulat, körülbelül 50-60 ember lett a sátorban, közöttük két igen lelkes fiatal, akik teljes mértékben pótolták az Ezüst-Patak által most nem bemutatott tánckart. Sajnos a rendelkezésre álló idő hamar elszaladt, így nem tudtuk tovább élvezni a zseniális koncertet. Természetesen azért Ricsi nem úszhatta meg, így a dedikálás után kénytelen volt pár szót váltani velünk. Ő azt mondta, nem bánta meg…

Mi viszont már száguldottunk is tovább, hiszen a nagyszínpadon már ott állt a Lord, a színpad előtt pedig ott tobzódott körülbelül 5000 ember. A Vándortól kezdve az összes nagy klasszikust meghallgathattuk, Pank kollega pedig végig dícsérte az együttest, hogy mennyire jó fejek, amint látják, hogy valaki fényképezne, megdermednek egy pillanatra, hogy a fotósnak könnyebb dolga legyen. Gidófalvy Attila is szóhoz jut, köszönti Várpalotát és az egybegyűlteket, majd énekel egy keveset arról, hogy “Szóljon a rock!” Elsőosztályú a buli. Körülbelül 250-300 méternyire eltávolodva a színpadtól még mindig kristálytisztán szólnak a hangok. A nap süt, a zene jó, kell ennél több egy igazán jó fesztiválra? Kellett volna… A szervezők szerintem félrenéztek valamit, mert a Lord mindössze negyvenöt percet tölthetett a színpadon, és menniük kellett… Így a visszatapsolásnak sem volt sajnos eredménye, mert nem volt rá idejük. Mi több, sajnos interjút adni sem volt lehetőségük, legalábbis a biztonsági személyzet szerint nem. Így erről sajnos le kellett mondanunk.

Maradt huszonöt percünk a nagyszínpad elől átrohanni a Metálsátorba, ahol 18:40-kor kezdődött a Prosectura koncertje. Sikerült tíz perccel kezdés előtt megérkeznünk, ezúttal is a művészbejárót kellett választanunk, mert hatalmas mennyiségű ember volt kíváncsi a húszéves punkbandára. Finoman fogalmazva ennyi tarajat az elmúlt húsz évben összesen nem láttam, nemhogy egyszerre. Ritmusos skandálások hallatszottak sátorszerte a csendben, zúgott a “Norbi! Norbi!”, a “Sectura! Sectura!”, az “Imre Norbi a legnagyobb király!”, és egynéhány Prosectura dal töredéke is. Egy apró technikai problémának köszönhetően harminc percet csúszott a kezdés, ez idő alatt a biztonságiak kisebb gyűrűbe vonták a színpadot. A punkok hangulata egyre veszélyesebbnek tűnt, amikor végre feltűnt a színpadon a banda, és különösebb kertelés nélkül belecsaptak az “Egy gondolat bánt engemet” című slágerbe.

Őszinte meglepetésünkre a punkok semmi botrányt nem csináltak, a biztonságiaknak egyszer sem kellett közbelépni, pedig azért körülbelül 4000 punk egyhelyen tud veszélyes lenni. Most azonban átadták magukat a zenének, együtt énekeltek Norbival, szolidan, visszafogottan pogóztak és táncoltak. Sajnos a füstgépet kezelő kolléga ismét elemében volt, így a sátor úgy megtelt füsttel, hogy a fotósárok közepén megállva és körülnézve sem a színpadot, sem a közönséget nem lehetett látni. A hatodik számnál a szervezők és a következő zenekarok nagy részével együtt ki is kellett menekülnünk a sátorból, hogy egyáltalán levegőt kapjunk. A ‘Sectura viszont hajthatatlan volt,  kőkeményen végignyomták a rendelkezésükre álló időt. Búcsúzóul pedig még meg is feddték a közönséget, legalábbis az Ottó nevű tagokat, ugyanis az “Ejnye, Ottó!”-val búcsúzott a banda. Norbiékat sajnos lehetetlen volt kibányászni a rajongók köréből, így az interjú sajnos elmaradt.

Kicsit még elidőztünk a Metálsátor környékén, hiszen egy fantasztikusnak ígérkező buli közeledett felénk gőzerővel. 20:00-kor kezdett ugyanis a Subscribe! A tizenegy éve változatlan felállásban játszó banda a tőlük megszokott dinamizmussal robbant be a színpadra. Az egyik road – aki pólókat árult a lezárt részből – megkért, hogy ha mennie kell, ugorjak be néha a helyére. Sokszor kellett mennie, de erről majd később… Az együttest egyébként folyamatosan négy road vigyázta a színpadon és előtte, igazgatták a zsinórokat, eltakarították az útból a nem odaillő tárgyakat, stb. Nem irigyeltem a munkájukat, nem volt egy fél perc megállásuk sem. Bálint és Máté már a beállás közben megénekeltette a körülbelül 4500 rockert, az első sorban álló nem kis számú ifjú leányzóval együtt. Ők már okultak a Prosectura esetéből, a sátornak néhány oldalpanelje félre lett húzva, hogy ne maradjon bent a füst. Így a sátor befogadóképessége is megnőtt, ami szerencse, mert különben szétfeszítették volna a sátrat.

A dalok dinamikusak, zúzósak, előfordult bennük szinte minden, ami valaha zene volt. Funky, jazz, népdal és egyéb elemek vegyültek. Bálint úgy rohangált, mint aki megveszett, felugrott a hangfal tetejére énekelni, négykézláb végigszaladgálta a színpadot, fetrengett is rajta egy sort, majd leugrott a színpadról. Nos itt kellett beállnom a road srác helyére. Ő már tudta mi következik. Az első sorban álló tinilányok gigantikus örömére Bálint felugrott az elválasztókordon tetejére, és onnan énekelt, a road srác feladata, hogy tartotta az övét, hogy le ne essen, majd amikor végzett, leemelje onnan. Ez a jelenet egyébként a koncert alatt többször is előfordult, sőt láttunk olyat is, hogy a road srác állt egymagában a fotósárokban, a kezében Bálint mikrofonjával, aki éppen stagedivingolt… Félelmetesen együtt volt a csapat, a gitárosok sem voltak kevésbé normálatlanok, mint a két énekes, egyszóval eszméletlen hangulatot gerjesztettek. Pank panaszkodott, hogy nem lehetett rendesen fotózni, mert két másodpercre nem maradt egyhelyben a csapat egyik tagja sem. A közönséget sem nagyon lehetett fotózni, mert ugráltak, csápoltak, énekeltek, és már a sátor fala helyén is emberek álltak. Azt hiszem, hogy a fesztivál talán legütősebb bulija volt. Bálint a koncert után megígért nekünk egy interjút, de mire erre sor került volna, elragadták, így ez sem sikerült. A Subscribe után érkező Blind Myself koncertet sajnos ki kell hagynunk, hiszen…

A nagyszínpadon már ott áll a huszonhét éves Aurora zenekar. A színpadtól körülbelül 300 méterre botlottunk bele az első akadályba, ami egy tömör emberfal képében tornyosult előttünk. Nagyjából 20000 rajongó vette körül a nagyszínpadot, persze zömükben punkok. Az Aurora pedig megmutatta, hogy miért is legendás… Volt itt minden az elmúlt “néhány” évből. Akadt “Viszlát, Iván!”, “Előre k***ák, gengszterek”, “Robin Hood”, szóval mindent bevetettek. Nagy részét ráadásul olyan pörgéssel adták elő, hogy a közönség alig bírta tartani az iramot. Iszonyatos bulit generáltak. A hangerő elképesztő volt, és annak ellenére, hogy az estével menetrendszerűen megérkezett a hideg is, senki nem hagyta ott a nézőteret. Talán azért, mert tudták, hogy esélyük sem lett volna visszatérni a tömegtől. Még mi a fotósárokban is szűkösen éreztük magunkat, pedig helyünk volt bőven, de akármerre néztünk, emberfalat láttunk. Aztán felordított a “Bella Ciao!”, mint a koncert utolsó dala. Auroráék nem tököltek, úgy megpörgették a dal végét, hogy sokan döbbenten hagyták abba a fejrázást, ezt a tempót nem lehetett nyakkal lekövetni. Hatalmas, dübörgő vastaps volt a vége… Az Aurora által megígért interjú sajnálatos módon elmarad, mert a biztonsági őrök és az Aurora roadjai találtak egy táskatolvajt a backstage melletti bozótban, és kénytelenek voltak vele foglalkozni. Őszintén szólva nem lettem volna a srác helyében, pedig egy ujjal sem értek hozzá…

Innentől kezdve sorozatos hibákat követtünk el… Amíg a 30Y felkészült a koncertjére, igyekeztünk elrohanni a Metálsátorba, hátha sikerül még elkapni a Nevergreent, de pechünkre nem. Viszont mire visszaértünk a gigantikus tömegen keresztül, már a – nagyon feltörekvőben lévő – pécsi csapatot sem sikerült színpadon vagy akár backstage-ben érni, sőt, már a Road koncert is a vége felé közeledett… Azért a hangfoszlányokból kiderült, hog sem a 30Y, sem a Road nem kispályázott, a 30Y vitathatatlanul legnépszerűbb dala, a Bogozd ki abszolút közönségkedvenc lett, nem véletlenül. Roadék pedig a szokásos nagyon ütős formájukat hozták, annak ellenére, hogy ekkor már olyan szél fújt, ami szinte lehetetlenné tette az egyhelyben ácsorgást: aki megállt, azt könyörtelenül fellökte a szél. Ennek ellenére a fiúk nagyon kitettek magukért, iszonyú zúzást rendeztek a rájuk kíváncsi körülbelül 15000 embernek.

Vasárnap reggel Pankkal szomorúan konstatáltuk, hogy erőforrásaink végére értünk, így a legnagyobb szakmai felelősségtudat ellenére sem tudtunk tovább maradni a fesztiválon, kénytelenek voltunk hazaindulni. Szomorú szívvel – és vacogva – hagytuk hát el a fesztivál területét, néhány új ismeretséget és nagyon kellemes emléket hozva magunkkal. A kijáratnál egy pillanatra még visszafordultunk, és szinte egy emberként mondtuk a Cseri-parkerdőnek, és a még egy napig dübörgő Pannónia Fesztivál 2010-nek: “Jövőre ugyanitt találkozunk!”