Amióta először hallottam egy dalukat, azóta vártam az alkalmat, hogy élőben is szem-, illetve „fülügyre” vegyem őket. Végre összejött, eljutottam egy Subscribe koncertre és az a legenyhébb kifejezés, hogy nem csalódtam. Hihetetlen élmény volt őket élőben látni-hallani – akinek ez még nem adatott meg, csak ösztökélni tudom, hogy gyorsan pótolja a hiányosságot!

Úgy látszik, idén nem kíséri kimondott szerencse azt az elhatározásomat, hogy kilátogatok egy-egy jónak ígérkező koncertre a kedvenc színemmel fémjelzett szabadtéri szórakozóhelyre. Tavasszal szibériai hangulatot idéző, csontig hatoló hideggel járó szelet sikerült elcsípni a Road fellépésén, augusztus első keddjén pedig, amikor a Subscribe zúzott, bőrig áztunk – és persze a szélvihar sem maradt el 🙂 De próbálkozhat az időjárás bármivel, ha egyszer egy zenekar piszok jó, akkor nincs mit tenni, az elszánt rajongókat nem lehet holmi kis ítéletidővel eltántorítani az élő zene élvezetétől. Merthogy élvezet azért volt itt bőven, máris rátérek.

Néhány jól megpakolt táska alatt roskadozva, két maradék sörömet óvva, méretes cipősarkaimon odaegyensúlyoztam az egyetlen asztalhoz, ahol csak két ember ült és láthatóan nem is vártak másokat. Kedvesen megengedték, hogy leüljek, sőt, kisvártatva elkezdtek faggatni a közelgő koncerttel kapcsolatban. Miközben igyekeztem újsütetű holland ismerőseimet – sikerrel 🙂 – felvillanyozni, oda-odapillantottam a deszkák felé, de úgy negyed 9 tájban még csak egy laza másfél sornyi rajongó gyűlt össze a színpad előtt, bár a hely területén egyre többen mászkáltak mindkét kezükben egy-egy sörrel – éljen az akció! 🙂 Ekkor még – a későbbihez képest – szinte idilli volt az időjárás, a maga kis teli poharakat vidáman borogató viharos szelével. Aztán kicsit jobban belemélyedtünk a srácokkal a kulturális élet megvitatásába, amikor nagyjából fél 9 körül egyszerre áradni kezdett a ZENE. Addigra már méretes tömeg gyűlt a színpad elé és a zenekar, láthatólag mindenre elszántan, kereste is a szép számú kilátogató kegyeit.

Változatos hosszúságú számaik közül – egy, az ő léptékükkel mérve nyúlfarknyi intro után – lendületes „harci indulóval” (The Devil Take The Hindmost) kezdték feltüzelni a már amúgy is lelkesen tomboló közönséget. A folytatásban sem adták alább a srácok. Pillanatnyi lazítást nem engedélyezve – sem maguknak, sem a rajongók hadának – játszották egyik briliáns nótát, egyik csemegét a másik után, az ember füle – kis képzavarral – szinte könnybe lábadt a gyönyörűségtől. Volt itt kérem, a teljesség igénye nélkül, fekete özvegységre buzdítás, a barátság egyedi nézőpontú megéneklése, az elmaradhatatlan nyuszifül, jött egy utazás – sőt, abból mindjárt kétféle is 😉 -, majd valakinek reggae-vel fűszerezett, metalba öntött Kölykei voltunk mindannyian, aztán párásított bikapaták kopogtak a pepita patikaköveken, végül szélvihar, szakadó eső ide vagy oda, egyként követelte a ráadást a tántoríthatatlan tömeg. A srácokat, vagy legalábbis elsöprő energiájukat elnézve, ha nincs az, a hely sajátosságaiból fakadó időkorlát, bizony reggelig állt volna a bál… Így viszont egy kis roll és rockos és elborult x-man-es ráadással meg kellett elégednünk, majd miután muszáj volt elfogadni, hogy aznapra annyi és nem tovább, hirtelen mindenki számára nyilvánvaló lett a kellemetlen időjárás és hihetetlen sebességgel szívódott fel a nép.

Ugyanis még valamikor a koncert derekán bekövetkezett az, ami már rég erősen várható volt: szinte leszakadt az ég, óriási cseppekben és a zenekart közelítő energiával zendített rá az eső. Érdekes módon, és ez a Subscribe érdeme, a közönség nem csappant meg számottevően, csak a tömeg széléről eliszkolva kerestek néhányan fedezéket a fák alatt, ahova egyébként megmaradt hollandusom engem is benavigált. (Később ott találkoztunk a másikkal is, aki eső nélkül is vizes lett volna, úgy tombolt szinte az egész koncert alatt, bent, a sűrűjében.) Amikor nagy néha el tudtam szakítani a tekintetemet a színpadról, figyeltem a kivetítőt, ahol felváltva mutattak színpadi közelképeket, illetve a zenekarhoz abszolút méltóan hardcore közönséget. Nos, bátran mondhatom, hogy a kedves rajongók nem maradtak el mozgás tekintetében a zenészektől, irgalmatlan pogó folyt az első jónéhány sorban.

Summa summarum, lenyűgöző előadást láttunk-hallottunk. Hihetetlen energiával rohangál, ugrál, mozog, táncol, kommunikál a zenekar szinte minden tagja. Nem lennék meglepve, ha Eper hamarosan beépítene egy-egy, nyakba akasztható úttörődobon, vagy mondjuk derékra rögzíthető kongán eljátszható dobszólót a repertoárba, hogy ő se maradjon ki az össznépi mozgalmasságból 🙂 És az ember elgondolkozik, hogy micsoda kondija lehet a két énekesnek, Máténak és Bálintnak, hogy ennyi rohangászás – és egy kis mikrofonos zsonglőrködés – mellett is képesek tisztán énekelni.

És a zene, óóó, a zene… varázslatos, elképesztően változatos, mégis, azonnal felismerhetően egyedi a hangzás. Fülbemászó dallamok, meglepő ritmusváltások, és alapvetően brutális zúzda, amibe remek érzékkel vegyítik a teljesen más világokból származó, akár szövegbeli, akár zenei elemeket – ez utóbbiak közül eddig a reggae, a funky, a jazz és a népzene motívumaihoz nyúltak főleg a srácok, de elnézve azt a végtelen fantáziát, amivel a számaikat írják, egyetlen más stílus sem érezheti biztonságban magát. És ez nekünk, zeneszeretőknek nagyon jó 🙂