Amikor kiderült, hogy hazánkat sem hagyja ki a Dream Theater a nagyszabású Images & Words turnéjából, szerintem rengeteg embernek dobbant a szíve. Egyrészt azért mert egy ilyen monumentális turné hozzánk is eljut, másrészt azért mert ez az album egyike a rock és metál történelem legnagyobbjainak. Hatása elvitathatatlan, a mai napig érződik, és ami a legfontosabb utánozhatatlan. Huszonöt évvel ezelőtt valami olyat szabadított a világra a Dream Theater, amit ők sem gondoltak akkor, hogy ilyen mély nyomot hagy. Még a legkritikusabb rajongók is azt mondják, az Images & Words egyike annak a nagyon kevés, tényleg hibátlan, igazi 10/10-es korongnak amit az elmúlt 50-60 évben a rockpiac kiadott magából. Nem volt hát kérdés, ott a helyünk, hogy elejétől a végéig halljuk ezt az eposzt, egy darabkáját a történelemnek, és a DT sikerének igazi kulcsát.
A buli az eredetileg meghirdetett BOK (volt SYMA) csarnok helyett, a tavaly átadott (de 20 éve épülő) Tüskecsarnokban kapott helyet, ami most vizsgázott először ilyen nagyszabású koncertteremként, és be kell valljam, csillagos ötösre. Egyrészt közönségkiszolgálásban is nagyon jó, másrészt hangázásban is rendesen helyén van, az amúgy acélszerkezetes és ettől mindig kicsit nehezebben hangosítható csarnok. Nagy küzdőtér, ami bő háromnegyedig megtelt, és egy félköríves ülőrész, ami csordultig feltöltődött az Álom Színház produkciójára ácsingózókkal.
Előzenekar nem volt, hiszen egy bő háromórás produkciót hozott a new yorki ötös, ahol igazából saját maguk felevetező csapata voltak. Egy best of Dream Theater blokkal nyitottak, ahol azért ritkábban játszott dalok is előkerültek. Külön öröm volt a 97-es Hell’s Kitchen, ami az egyik legjobban megírt instrumentális szerzeményük, a lüktető és állandóan változó dallamokkal, amire az egyik legérzékibb Petrucci szóló fekszik rá. Szokatlan volt, hogy James LaBrie énekes mennyit mesélt, sztorizott. Az amúgy jóval szűkszavúbb James most igazán elemében volt. Rengeteget mesélt a 92-es időről amikor csatlakozott a zenekarhoz, mielőtt kiadták az Images albumot. Előjött, hogy John Myung basszer ment ki érte a reptérre mikor először New Yorkba érkezett. Sztorizgatásnak is jó, na meg átkötésnek is az ekkor következő basszusgitár szólóhoz, ami egy Jaco Pastorius emlék volt. Myung egyik legnagyobb bálványának adózott így, akitől elsajátította az üveghangos játékot. A rövidke szóló után aztán a szintén üveghanggal kezdődő As I Am került terítékre. A durva riffes nóta rendesen megmozgatta a közönséget. A dal végére meglepetésnek kaptunk még egy kis Metallica dalrészletet is. Petrucciék tökéletesen varázsolták bele az Enter Sandman-t az As I Am végére, amit az elsőre meglepett közönség aztán persze teli-torokból üvöltött végig. A Breaking All Illusions volt a záródal az első etaphoz, miután egy jó húszperces szünet következett. Kis pihi nekünk na meg a zenészeknek is mielőtt belecsapnak abba amiért igazán mindenki jött.
Mintha csak most kezdődne a koncert, ismét intróval kezdtünk. Egy 1992-es csokrot kaptunk, az akkor megjelent dalrészletekből, majd egy rádiós hang bemondta, hogy most következzen a Dream Theater Pull Me Under című vadi új dala. És ahogy 25 éve berobbantak a köztudatba ezzel a dallal, most úgy robbantak be a színpadra. Innentől nem volt megállás, a több ezres tömeg együtt énekelte végig a legendás sorokat James LaBrieval, úgy hogy beleremegett az egész stadion. Időutazás volt a javából, még most is kiráz a hideg ha erre a pillanatra gondolok. Ahogy az albumon, úgy jöttek itt is sorba a dalok, előbb a szaxofonnal megkísért Another Day, majd a Take The Time mesterműve, amit egy plusz Petrucci szólóval is megtoldottak. A Surrounded játékos énektémái után, aztán az örök klasszikus Metropolis ismét felrobbantotta a csarnokot. A dal közepén most Mangini mester kapott egy kis lehetőséget a bemutatózásra. Hét éve már hogy Mike Portnoy elhagyta a zenekart és azóta nem szűnik a vita, hogy Mangini méltó utódja e. Úgy gondolom ennyi idő után már kár ezen tépelődni. Mangini egy technikailag tökéletes választás volt, aki hibátlanul hozza a régi Portnoyos témákat immáron a saját szájízére írva. Azt meg külön öröm nézni mekkora összhang van közte és a többiek között. Látszik, hogy emberileg is megtalálták a kapcsolatot vele Petrucciék. Az Under The Glass Moon fémesebb hangzása következett, majd egy kis megpihenés a Wait for a Sleep lírai dallamaival, aminek felvezetéseként Jordan Rudess varázsolt kicsit a billentyűn. Az egyszerű zongora-ének páros által alkotott szerzemény, az egyik leggyönyörűbb amit a DT valaha írt. LaBrie leült egy székre, és a tőle megszokott selymes hangján úgy adta elő mintha nem telt volna el közben huszonöt év. Hamár James LaBrie, őt is sokat éri támadás, hogy nem az igazi már, amiben lehet is valami. Azonban most meg kell őt védenem. Már a legutóbbi pesti bulin is érződött, megtalálta magának azt a korfontzónát amiben bátran mászkálhat, anélkül,hogy bántóan félrecsúszna. 
Nem énekli már ki azokat a magasakat amiket régen, de nem is akarja. Ezen a bulin is többször előfordult, hogy egy kicsit mélyebben tartotta magát, és esetleg azokon a részeken, főleg az Imageses daloknál, ahol ezt megköveteli a dal, felvételről az élőhangja alá vágták a 92-es album verziót. Trükkös megoldás de nagyon okos. Tudja jól, hogy mit tehet meg és mit nem. Nem hibáztathatjuk ezért, hiszen ő is elmúlt már ötven éves, és ezeket a hangokat nem lehet már előadni tökéletesen, amiket ő tudott. Éppen ezért, hogy ezzel ő is tisztában van, talált magának egy olyan sávot amiben még mindig remekül mozog, ezen az estén tökéletes volt az ahogy énekelt. Le a kalappal James. A legendás Images & Words blokk zárásaként, még jött a Learning to Live, ami szerintem a legtökéletesebben felépített DT dal amit csak írtak. Hihetetlen tempó váltások, fülbemászó dallamok, szívfacsaró gitárjáték, és egy nagyon mély, és érzelmes dalszöveg, aminek egyébként az a John Myung a szerzője, aki 32 éves Dream Theater pályafutása során összesen három dalhoz írt szöveget.
Sajnos ezzel ennek a résznek is vége lett és már csak egy ráadás blokkra volt idő, ami a komplett Cheange of Seasons dalt magába foglalata. Egy 25 perces eposz, ami igazán jellemzi a DT munkásságát. Komplex, technikás, mégis dallamos és tele van érzelmekkel. Eredetileg ez a dal is az Images & Words lemezre készült csak hosszúsága miatt nem került már fel rá.
Szavakkal nehéz összefoglalni amit itt átéltünk. A Dream Theater kétségkívül az egyik legnagyobb hatású zenekar a világon. A sokszor követhetetlen váltásokkal tarkított, technikailag hibátlan zenéjük, megfűszerezve az embertelen, de sosem öncélú szólókkal azért tud ennyire kiemelkedni műfajából, mert érzelem-gazdag. Hihetetlen emocionális töltés van ezekben a dalokban, amik főként élőben úgy vágnak tarkón, hogy még hetek múlva is sajog a fejed. Az Images & Words úgy robbant be a köztudatba 25 évvel ezelőtt, hogy fenekestül felforgatta az állóvizet a szakmában. Soha senki nem írt előtte ilyen, és ehhez hasonló hatású albumot, ami keveri az emészthetőbb, populárisabb metál zenét, a hetvenes évek progresszív rockjával és a klasszikus zenével. Nem hiába ez az album azóta sem ment kis a “divatból”, a mai napig megállja a helyét, és még mindig lehet benne felfedezni olyan elemeket amit negyedévszázad alatt sem sikerült. Egyetlen szóval: MESTERMŰ. A tökéletes alkotás, egy tökéletes zenekartól.
Köszönjük ezt a lehetőséget a Concertonak, mert az biztos, ez a buli soha nem fog feledésbe merülni.
Ismét bebizonyosodott, hogy a mondás amit nem csak rajongók, hanem más, világhírű zenészek is állítanak, igaz: “Vannak zenekarok, és van a Dream Theater”.
További képek ITT!
