A dublini Fibber’s nem ismeretlen az írországi magyar rockerek körében, hisz számos magyarországi zenekarnak biztosított fellépési lehetőséget az elmúlt évek során. Szeptember 26-án egy nemzetközi “sztárt” köszönthetett a nagyérdemű a Parnell Street-en, Tim “Ripper” Owens személyében, akit nyilván felesleges bemutatni a Judas Priest és általában véve a heavy metal rajongóknak. Van akit az ismertsége és tehetsége, másokat az attitűdje és hozzáállása tesz sztárrá. Noha Timothy S. Owens hosszú és sikeres utat tett meg Ohioból, egyáltalán nem érezni rajta az egyes rocksztárokra jellemző tenyérbemászó modort és előadásmódot, amely főleg azokra a primadonnákra igaz, akiknek érdemtelenül felfújt egója bőven a tehetsége fölé nőtt.
A turné a Judas éra felidézésének jegyében telt és legnagyobb örömömre majdnem el is játszották a teljes Jugulator albumot. Nem sokkal este 11 után felcsendült az 1997-es Judas Priest lemez címadójának indusztriális intrója, majd a közönség soraiból a színpadra lépett Tim Owens az észak-írországi Sandstone zenekar ritmusszekciójával együtt. A Jugulator ütős és felettébb meggyőző kezdése után Timnek csak egy kihagyhatatlan kérdése volt a közönséghez: “What’s my name?” (“Mi a nevem?”). A válasz egyértelmű volt: RIPPER!!! A Sad Wings of Destiny lemez húzódalát követte harmadik gyöngyszemként a közönség-énekeltetős Diamonds and Rust. Ennél a pontnál meg kell jegyeznem, hogy bár a koncert előtti interjú során Tim említette, hogy kissé fáradt a hangja, de ez szerencsére egyáltalán nem érződött a teljesítményén. Ami azt illeti, még senkit sem láttam/hallottam ilyen könnyedén, farzsebből kiénekelni azokat a magas sikolyokat, amiket elsősorban a Rob Halford-féle iskolának köszönhetően ismer a világ. Visszatérve a Ripperrel debütált lemezhez, érkezett a riffelős Dead Meat és az epikus Cathedral Spires. Utóbbi talán az egyetlen olyan dal a modern hangzású Jugulator lemezről, amely elsőre betalált a konzervatívabb ízlésű Júdás hívőknél is. Sok víz lefolyt 1997 óta a Temzén, de Tim az első számú brit kedvenceivel felvett dalok közül a legnehezebbeket is képes lemezminőségben hozni a színpadon. Az eredetileg Fleetwood Mac dal, The Green Manilishi nekem személy szerint nem tartozik a kihagyhatatlan tételek közé, de úgy tűnt kisebbségben vagyok a véleményemmel és nem is kellett sok, hogy a rajongók lelkesedése magával sodorjon. A Beyond Fear zenekar is megidézésre került, de összehasonlítva az ezt követő Metal God című Judas dallal, a Scream Machine nem bolondította meg annyira az embereket. Nem is beszélve a szintén Rob Halford korszakos Painkiller-ről, aminél a legintenzívebb pogó ment a dühöngőben. Bár nem szeretném rossz kritikával illetni a Sandstone zenészeit, de ez volt az első dal, ahol úgy éreztem, hogy a brit heavy metal legendák tudása helyenként kihívást jelent Derry megyei fiataloknak. Eamon az eredetihez képest sokkal lassabban ütötte a Painkiller címadójának örök érvényű dob-intróját, Stevie pedig kissé belegabalyodott a dal arpeggio szólóiba. Mindez persze nem csorbította a banda összteljesítményét, összességében mindenki nagyon tisztességesen és őszinte lelkesedéssel játszotta a dalokat. Meg aztán Tim itt nem Yngwie Malmsteen mesterrel állt ki a deszkákra…
Emlékezetem szerint a Demolition cd-t csak a Lost and Found képviselte. A Jugulator leginkább thrash metalos száma, a grammy-jelölt Bullet Train sikeresen fenntartotta a nagyérdemű lelkesedését. Ezt követően végre egy dal is képviselte magát a Play my Game szólólemezről a Starting Over képében. A Blood Stained/Burn in Hell kettős, mint a két legnagyobb kedvencem, pedig gondoskodott róla, hogy akácmézzel kelljen ízesítenem reggel a kávémat, de a rekedtségemnél csak a nyakfájás tartott tovább. Meglepetésemre, King Diamond Abigail klasszikusa is terítékre került, melyet ráadásnak a súlyos Death Row követett. Zárásképp nem is kívánhattunk volna kellemesebb búcsúdalt, mint a Living After Midnight.
A bulit követően ismét váltottunk pár szót a művész úrral. Kérdésemre elmondta, hogy kellemes emlékei vannak hazánkról. Ripper nem véletlen tartozik azok közé az énekesek közé, akikről korábbi és jelenlegi kollégái soha egy rossz szót sem szólnak, akár személyéről, akár tehetségéről esik szó. Ha valakinek efelől mégis kétségei lennének, javasolnám, hogy kövesse figyelemmel a turnédátumokat a jövőben és éljen a lehetőséggel, ha a “Hasfelmetsző” a városába látogat.
Bartha Tibor Attila (Impact Metal Channel)
