Előre leszögezem, hogy eme írás nem koncertbeszámolóként, hanem inkább élménybeszámolóként fog hatni, ugyanis egy ilyen frenetikus eseményt nem vagyok képes egyéb módon szavakba önteni.
Michael Angelo Batio (számomra csak Báció) tavaly, a Pecsa Caféban megígérte, hogy eljön idén is. Tartotta szavát és eljött, a közönség (az a maréknyi ember) meg maga alá rottyantott. Pont, ahogy ennek történnie kellett.
Sokszor találkozom gitárosokkal, akiknek vagy fogalmuk nincs emberünk létezéséről, vagy csak szimplán letudják a dolgot ennyivel: „Jajj, Batio…hagyjuk már! Erőlteti itt a shreddelést egész nap.”
Hát én nem tudom, mi lehet velük, de számomra másodjára is bebizonyosult, hogy ez az ember egy hatalmas feelingzenész, akin látod, mennyire imádja a munkáját, és emellett embertelen módon penget, legyen az egy mezei hathúros, illetve az ikonikus duplagitár.
A március 31-i koncert egy szerdai napra esett, így hát sajnálatos módon jóval kevesebb érdeklődőt láttam, mint tavaly, viszont kifejezetten jó ötletnek tartottam a helyszínváltást. Az előző esztendőben ugyebár a Pecsa Café biztosította a helyszínt, melynek eredményeként mindenki ült, mint valami jazz esten. Ilyen szempontból korrekt választás a Backstage Pub, ami egyébként nem túl tágas, de legalább volt rendes dühöngő, és tök nyugodtan kiengedhettük a bennünk rejlő rockert.
No, akkor nézzük, mi is történt a kellemes, tavaszi estén.
Kieron kollégával enyhén korán érkeztünk, ám egy jó negyed óra várakozás után bejutottunk. Még nem jártam ez előtt a Backstage-ben. Egész hangulatos klub. Kék fények, rock relikviák a falon, miegyéb. Majdhogynem senki nem volt a helyen, de 8 körül betért pár ember, ugyanis ekkor kezdett a Levi Fantasy néven futó kettesfogat. Mit ne mondjak, elég fantáziátlan a névválasztás, cserébe olyan minőségi zenélést tanúsított Csiszér Levente gitáros és Borbély Gábor basszusgitáros, hogy még most is extázis alatt állok. Igen szürreális élmény volt az egész performansz. Képzeljünk el egy Malmsteen/MacAlpine féle neoklasszikus atmoszférát, némi filmzenés adalékkal (példának okáért a koncerten elhangzott Morricone feldolgozás) megspékelve egy kis Rhapsody szerű fantasy/epic metállal. Nem is a zene, inkább maga a hangulat tűnt absztraktnak. Egy gitár, egy basszusgitár és gépdob. Fura, viszont zeneileg tényleg kiemelkedő. Kellemes hallgatnivaló volt és nagyon szimpatikus a két zenész. Koncert után sikerült pár szót váltanom Levivel, meg is dobott pár lemezzel, szóval lesz, mit hallgatni.
A szűk egy órás koncert után egy gyors átpakolás és jött a nagybetűs ROCK. Tudni kell, hogy MAB a tavalyi bulin nagyobb hangsúlyt helyezett az általa imádott zenészek dalaira -kvázi tribute jelleggel-, jóllehet, elhangzottak azért a kötelező slágerek is. Ám a szerdai koncertet a zenekarcentrikusság és a zene iránti tisztelet jellemezte. Oké. Most is elhangzott pár medley: Zeppelin, Pantera. Majd az alapmű, No Boundaries is előkerült, de ezektől eltekintve egy erdőnyi Black Hornets dal is felcsendült. Belehallgattam a BH lemezbe, de valamiért nem üt akkorát, mint élőben. Pedig nem kifejezetten rossz a lemez. Fogós dalok, jó sound, de valamiért mégsem jön át az energia. Cserébe a bulin elhangzott BH dalok pofátlanul nagyot szóltak és hatalmas feeling volt. Gianna Chillà énekesnő, aki egyébként az olasz Voice-ban is jelen volt, frenetikus színpadi jelenlétével mérföldekkel megemelte a koncert minőségét. Játszi könnyedséggel énekelte ki a lemezen hallható Soul In Sight, Gotta Run, You Broke My heart In Two dalokat. Utóbbi egyébként egy Gary Moore-os, lájtosabb blues dal, míg a Gotta Run egy tökösebb rock dal, a Soul pedig egy konkrétabb metál szerzemény. Elhangzott a szintén tökös, riffelős Basics Of the Bullet, majd a személyes kedvenc I Just Can’t Believe. Na, ott végem volt. Ez egy lassú, ráérős blues/rock opusz, a végén megfűszerezve egy kis ének/gitár jammeléssel. Ez a két ember mit lerendezett a színpadon!!??!?! Felfoghatatlan. Adok-kapok jellegű ének/gitár párbaj, ennyit tudok elmondani. Külön említésre méltó a ritmusszekció Roberto Pirami dobos és Don Roxx basszusgitáros személyében. Feszes groove, alázatos zenélés. Imádtam nézni, ahogy elszórakoztatják magukat egy-egy monotonabb résznél, mint pl.: az I Just Can’t Believe fentebb említett jammelős részénél, ahol éppenséggel alvást imitáltak. Nagyon röhögtem. Zenészhumor, badumm tss.
A formabontó setlist mellett, külön kuriózumnak számítottak a Nitro dalok, cím szerint a Long Way From Home és a Freight Train. Utóbbi simán elmenne egy kiadatlan Mr. Big dalnak is.
Imádtuk.
Eszelősen jól szólt minden, bár emberünk a buli első dalánál bekattant, mikor harmadjára integett a hangosítónak szólózás közben (!!!), hogy toljon valamit a monitorba, mert semmit nem hall. Egy idő után elszakadt a cérna. A mester fogta magát és zúzás közben előresétált a hangosítópulthoz, majd megoldotta a helyzetet. Konkrétan nem tudom, mit mondott-csinált, de látszólag a buli hátralevő részét gond nélkül lejátszotta.
A velős, cirka másfél órás buli üresjáratoktól mentesen zajlott. Ezen a ponton külön meg kell említsem MAB humorát és sztorizós konferálásait. Kezdjük ott, hogy aki ellátogat egy ilyen kaliberű élő legenda koncertjére, azt várná, hogy lenyomja a dalokat, mond pár szót, talán nem keveri össze Budapestet Bukaresttel, és a közönség már nyugodt szívvel megy haza. No, hát én már tavaly is meglepődtem, azon, hogy MAB mennyire barátságos, közvetlen figura. Alapból családias közegben zajlott le a buli, de Ő ugyanúgy nagyobb eseményeknél is nyomja a dumát. Mindenféle sztorit mesélt, mikor pl.: a Nitro/Pantera közös bulin kvázi egymásnak zenéltek. Mesélt a Shock ’em Dead című amerikai, „Zs” kategóriás horrorfilm forgatásáról, melyben ugyebár Ő alakítja a fő rocksztárt.
(Aki éli a nyolcvanas évek komikus horrorját, annak bátran ajánlom a filmet.)
Lényeg, hogy végig megvolt a kontakt a közönséggel. Mindig mondott valami vicceset, amin jókat röhögtünk, de nem kezdem el részletezni, mert valószínűleg soha nem tudnám méltóan interpretálni.
Minden dal előtt a szokásos „Let’s do it!” üvöltés, oszt hadd szóljon. Kiváló.
A folyamatos kontakt mellett a látvány is kielégítő volt. Már csak azért is, mert egy iszonyat szép csaj énekel (nevet), másfelől meg MAB néhol már olyan szinten hozza a sebességet, hogy istenigazából azt se látod, mit csinál. Elég menő. Habár a shreddelés nyilvánvalóan egy MAB buli velejárója, a legtöbb dalban mégis hihetetlen alázatosságot éreztem. Mindig annyit és úgy játszott, hogy pont elég legyen. Röhögve játszotta végig az estét. Zseniális.
Koncert után azonnal jöttek ki a tagok dedikálni. Nagyon kedvesek egytől egyig. Végre lett egy közös képem (Ja, nem. Kettő.) Batióval. 12 évet vártam rá, de megérte. Komolyan mondom, hihetetlen, hogy odamegyek hozzá és úgy beszél velem – meg bárki mással -, mintha címeres haverok lennénk. Ezt nevezem én jófejségnek. Emberségből (is) ötös.
Az a helyzet, hogy minden imádónak/utálónak ajánlanám, hogy minimum egyszer látogasson el egy ilyen legenda koncertjére, mert általában ritka az ilyen lehetőség. Főleg, hogy konkrétan testközelből látod, illetve hallod azokat a riffeket, amit évek óta csak YouTube-on látsz. Értitek…
Még napokig tudnék mesélni, de mégis azt mondom: ennyi.
Egy pillanat! A Rain Forest azért jól esett volna.
Bütch voltam. Sziasztok!
További képek a Batió buliról: ITT!
Fotók: Kieron
