Úgy vágtam neki a Royal Hunt koncertnek, hogy addig igazából nem ismertem őket. Néha leadtam egy-két daluk a rádióban, de semmi más élmény nem köt hozzájuk, és ugye tapasztalatok nélkül, az ember mindig kétkedőbben látogat meg egy-egy eseményt, koncertet. A végére aztán vagy jól sül el a dolog, és pozitívan csalódom, vagy maradok ott ahol addig voltam, és nem foglalkozom mélyebben a zenekarral. Szerencsére itt az előbbi történt….
Mire megérkeztem az A38 hajóra, már ment a Cloudscape zenekar koncertje. A svéd progresszív metál zenekar, abszolút beleillett az esti programban. Láthatóan élvezték, hogy a Royal Hunttal turnézhatnak, és a magyar közönséggel is meg voltak elégedve, akik hálás tapsokkal jutalmazták a bemelegítő csapatot. Mike Anderssont és csapatát még az sem hozta zavarba, hogy a Royal Huntos srácok, buli közben, egy asztallal és pár székkel kiültek borozgatni a színpadra, ezzel is piszkálva kicsit a zenész társakat. Persze a svéd srácok és a közönség is csak jót mosolygott ezen, és a csíny nem maradt viszonzatlanul, de erről picit később.
A Cloudscape bő negyven perces, szórakoztató fellépése után aztán jött, amire a bő félháznyi hajó közönség már várt, színpadra lépett (mit lépett, robbant) a Royal Hunt. A dán-amerikai-norvég zenekart úgy tudnám jellemezni, mint egy időzített jókedvbomba. Hihetetlen, hogy mennyire pozitív mindaz amit árasztanak magukból. Ha ismeretlenül mész le egy koncertre, akkor fontos, az, hogy a zene megfogjon, hogy hallj egy markán riffet, ami mozgásba lendít, hogy hallj fülbemászó dallamokat, amiktől akkor is tudni fogod mi következik, ha még soha hallottad előtte a dalt. A Royal Hunt a fülbemászó dallamok Mekkája. Rengeteg koncerten voltam már, de ennyi, a végletekig kidolgozott refrént, gitárharmóniát, én még az életemben nem hallottam. És több mint valószínű, ha ezt itthon hallgatom album minőségben, akkor már sokallottam is volna, de így élőben tökéletesen rendjén volt. Külön öröm azt látni, ha egy zenekar nemcsak azért megy fel a színpadra, hogy muszájból eltolja a bulit, hanem végig együtt él a közönséggel, kommunikál velük, lepacsizik az első (pár) sorral,mindig mosolyganak és úgy ugrálnak a színpadon, mintha csak ők lennének a közönség. Teszik ezt úgy, hogy nem több ezer ember előtt játszanak, csak alig száz előtt. De egy igazi zenésznek nem a közönség száma a lényeg, hanem, hogy mindenféle körülmények közt azt csinálhassa, amit szeret. A Royal Hunt azt csinálta, szórakoztatott, és szórakozott. 
Külön kiemelném az énekest, D.C. Coopert, aki a zenekar amerikai helyőrségét képviseli, ugyanis, eszméletlen milyen hangja van a csávónak. Mindenféle megerőltetés nélkül hoz olyan hangokat, amiről más énekesek álmodni sem mernének. Hiba nélkül hozta le a bő másfélórás koncertet, és az ő viselkedésén látszott a legjobban mennyire szeret a színpadon állni és zenélni. Ugyan felmerült bennem az a kérdés, mért akar úgy kinézni mint Bon Jovi a kétezres évek elején, de hát erre asszem sosem fogunk választ kapni.
És amár említett „bosszúról” sem feledkezvén meg, a Cloudscapes srácok úgy hálálták meg, hogy a bulijukon a színpadon kocsmázott az RH, hogy egy szál alsónadrágban és pólóban álltak neki táncolni a színpadon. Cooperék arcára is kílűt egy még nagyobb mosoly, majd beálltak ők is táncolni.
Egyetlen negatívuma volt a csütörtöki koncertnek mégpedig, hogy amilyen lendületesen és gyorsan kezdődött, olyan hamar vége is lett. Egy félórán át még szívesen élveztem volna a nem mindennapi energiát árasztó show-t. Örök tanulság az, hogy attól még mert nem ismeri az ember lehet jó, illetve, hogy koncerten minden ezerszer jobban átjön, és ezerszer jobban megfog. És ami még fontos, se a hangosítást, se a fénytechnikát nem érhette panasz. Gratulálok a technikusoknak hozzá!
Járjatok koncertekre, és ha újra erre téved, a Royal Hunt ki ne maradjon!
További képek ITT!
