Rossz Papa Roach koncerten még nem jártam. Jackoby-t a mai aktív frontemberek egyik legjobbikának tartom, megvan az a képessége, hogy egy teljesen töketlen közönségből is kihozza az állatot, ezért minden koncertjükre hatalmas elvárásokkal érkezem. A zenekart ez alkalommal Norwich-ban sikerült elcsípnem a F.E.A.R. bemutató turnéján, nagy valószínűséggel azzal a programmal, amit majd júniusban Budapesten is láthatunk.
A kezdetektől követem a banda tevékenységét, az Infest / LoveHateTragedy / Murder / Paramour 
Sessions négyesnek a mai napig nagy tisztelője vagyok. Lehetne hosszan vitatkozni a közben végbement image- és stílusváltásról, nekem mindig sikerült megtalálnom a közös nevezőt: hatalmas dalokat és még nagyobb dallamokat. A Metamorphosis és a Connection albumokat gyengébbnek tartom az elődöknél, kicsit töltelékalbumokként hatnak. Érdekes módon élőben soha egy percig nem tűnt fel Coby alkoholizmusa, még ezeket a szerintem gyengébb lemezeket is hatalmas turnékkal tudták megtámogatni. A F.E.A.R.-rel még ismerkedem. Továbbra is ott vannak a dallamok, lehet együtt énekelni a refréneket, veszettül ugrálni, kíváncsi vagyok hogy pár hónap elteltével hányszor fognak ezek az eszembe jutni. Illetve kíváncsi vagyok, hogy a szeszmentes életmód hosszabb távon hogyan járul majd hozzá a dalíráshoz.
A teltház adott volt, a koncert előtt már egy hónappal nem lehetett jegyet kapni. A csapat a Face Everything and Rise-zal nyitott, a terem felrobbant, a közönség tombolt, kezdésnek az új album nyitódala tehát bevált. Aztán megkaptuk a Getting Away With Murder-t és mindenki két fokozattal feljebb kapcsolt. Coby a korlátra állva énekelte végig az első refrént, majd a tömegen gyalogolva és szörfözve abszolválta a dal fennmaradó részét. Sikerült szokásához híven a maximumra hergelnie a népet. És akkor harmadikként előhozták a Between Angels and Insects-et… Az a riff és az a refrén mindent visz, ilyen zene kellene minden fogyasztást megcélzó sportvideó alá, 5 perc intenzív ugrálás alatt lemegy a vacsorára elfogyasztott kalóriamennyiség. És innentől lehetetlen hibázni.
Megkaptuk a kötelező együtténeklős slágereket, volt Forever, Hollywood Whore és Lifeline. Az Infest-ről megidézték a Blood Brothers-t, Thrown Away-t és a ritkaságszámba menő Tightrope-ot, ezek közé ügyesen csempészték be az utóbbi albumok legjobbjait (Broken As Me, Still Swingin’, Kick In The Teeth, Warriors), így egyáltalán nem tűnt fel az a töltelékjelleg amit az albumokat hallgatva érzek. A hangulat egy percig nem ült le, zeneileg nem lehetett belekötni semmibe. Hiába kezdenek el meglátszani az évek mind a négy zenészen, ez kizárólag az ősz hajszálak és a mélyülő ráncok számának növekedésében merül ki. Fizikálisan abszolút odatette magát mindenki, összeszokottan és bivalyerősen szólt minden.
A ráadásban megkaptuk Last Resort / Scars / To be Loved hármast, a foglalkozás elérte célját, izzadtan és elégedetten tódult ki a nép a csípős éjszakába. Június 14.-ére ne szervezzetek programot, a Barba Negrában van jelenés.
