Szeretném előrebocsátani hogy toronymagasra tettem a mércét ezzel a koncerttel kapcsolatban. A Machine Head-et a mai mezőny egyik legerősebb zenekaraként tartom számon, akik az egyébként is bivalyerős albumaikat élőben tudják igazán megdörrenteni. Az európai stratégiájukkal az elmúlt években nem voltam teljes mértékben kibékülve; biztosan hatalmas élmény egy Slipknot és egy Metallica előtt kiemelt vendégként koncertezni, illetve csak a legnagyobb nyári fesztiválokon fellépni, biztosan megérte hosszabb távú befektetésként minél szélesebb réteghez eljuttatni a zenéjüket, ám ezek a 45 – 60 perces szetlisták csak arra voltak jók, hogy az ember sorolja egy fellépés után milyen kedvencek maradtak ki… Éppen ezért ez az Evening with program nálam látatlanban esélyesként indult az év koncertje címre.
Az előzetes elképzelés az lett volna, hogy szolidan a fal mellett meghúzódva nyugisan végignézem a fellépést, hogy minden percét magamba szívhassam, ez annyiban módosult hogy a második sorban Robb előtt tomboltam végig a bő két és fél órás koncertet… Többektől olvastam a koncert után fórumokon hogy a hangzással finoman szólva sem voltak kibékülve. A második sorból a gitár valóban vékonyabban szólt a kelleténél, a dob pedig lehetett volna kevesebb, viszont a youtube-os felvételekből nekem az jött le, hogy középen és hátul sokkal kiegyensúlyozottabb volt a hangzás. Lehet ezen fanyalogni, szerintem felesleges, aki előre megy, annál a beépített magnó biztosan korrigálja amit kell.
Az Imperium minden idők egyik legjobb nyitódala. Pont. A “Hear me now” nyitástól a Halo záró soráig megindult cirka ötezer kalória elégetése, a Beautiful Mourning / Now We Die / Bite the Bullet folytatás tanári módon tartotta a maximumon a zenekar és a közönség teljesítményét. A Locust előtt Robb (vártnál rövidebbre sikerült) bevezetője adott egy szusszanásnyi pihenőt, az időszakos dallamosodás pedig mindenkinek lehetőséget biztosított rá, hogy maradandóan elveszítse a énekhangját és az est hátralevő részében csak üvölteni tudjon. A következő blokkot felépítő From This Day / Ten Ton Hammer / This Is The End / Flood / Blood Sweat / Crashing hatosfogat ékes bizonyítéka, hogy hiába vannak a zenekarnak különböző korszakai az elmúlt 24 évből, ezek teljesen jól megférnek egymás mellett. A This Is The End-et átélni élőben valami brutális élmény volt, ha bármikor energiára van szükség elég ezt az egy számot berakni a lejátszóba és az ember probléma nélkül lenyom még 8 órát a taposómalomban.
A Darkness Within és a Bulldozer kettőse volt számomra a fénypont, az előbbi hangulata és az utóbbi energiája zseniális kombinációnak bizonyult. A Davidian utáni Descent / Lay / Slanderous hármasnál éreztem egyedül megülni kicsit a hangulatot, viszont a záró Aesthetics / Game Over (mekkora zene!) / Old / Halo blokk ismét a koncert nyitását jellemző energiaszintet hozta vissza.
A négy zenész közül Jared mozogta be leginkább a színpad rá eső részét, jót tett a vérfrissítés a csapatnak. Phil pár Robb-bal bemutatott szinkronszólós mozgáskombinációt leszámítva leginkább a játékra koncentrált. Dave egy profi atléta teljesítményét hozta a dobok mögött, az a nettó két és fél óra precíz dobolás amit bemutatott nem sok kollágának megy a szakmában. Robb torka látszólag minden erőlködés nélkül képes lehozni a műsort, tisztán hallható hogy manapság vigyáz már magára, sosem volt még ilyen jó formában.
Remélem az év végén felveszik a következő albumot, még sok ilyen koncertet szeretnék tőlük látni. Utólag is esélyes nálam az év koncertje címre, hogy a Top 3-ban benne lesz az már most biztos.
