Hogy egy közhellyel éljek: egy élmény volt!

Soha nem hittem volna, hogy tizenéveim végének, huszas éveim elejének egyik legnagyobb legendáját, azt a zenekart, ami nem csak a zenei ízlésemet, de a véleményemet is bizonyos dolgokról megváltoztatta, láthatom élőben. És láss csodát! A két évvel ezelőtti felejthetetlen AC/DC után ismét felejthetetlen szülinapi ajándékot kaptam, mégha most néhány nappal hamarabb is. Sajnos a két előzenekarról lemaradtam sürgős ráhangolódási folyamatok miatt, de azért a lényegre időben.

Ha egy mondattal kéne leírnom a koncertet, azt mondanám, hogy olyan volt, mint egy istenverte hurrikán. Csönd, robbanás, csönd – Jöttek, belezúztak az arcba, mentek. Mint egy tűzijáték. A Gardenia-val kezdődött a sokk és az azt megelőző néhány perces várakozás alatt felgyülemlett izgalmat a súlyos kezdő riffek úgy oszlatták el, mint a lassan kezdődő, ám annál mindentelsöprőbb zápor az újságpapírt. Onnantól megszűnt minden, az egész műsor egy másfél órás harmonikus zenei massza, egy utazás volt. Utazás téren és időn át. Jártunk a kietlen, száraz sivatagban, zöld indás kertekben, próbateremben, ahol örömzenélnek, országúton egyedül, tömegben magányosan, az űrben, az ürességben, a nihilben, a jövőben, ősi dobok ritmusai közt eltévedve, a ’60-as években, tegnapban, a sosenemleszben. Talán ezeket mindet egyesítette az Asteroid című remekmű, amit sikerült nekik igencsak elhúzni, mint majd’ az összes számot. Kivéreztették a dalokat, addig játszották, amíg jólesett, de már nem volt több benne. Sokszor próbatermi jammelésnek hatott az egész, a hangzás viszont lemezfelvételszerű volt. Végletek közt hullámzónak éreztem az egész koncertet, a funkyra  hajazó táncolós részek után kőkemény derékból headbangelés, és a basszustól leszakad az ember feje (jeeeeö!) ; ismertebb dalok után kevésbé ismertek, pörgés után elszállós magunkbacsücsülés – ez utóbbi váltás akár dalokon belül is tettenérhető volt.

Egy sivatagi oázis mellett épített hullámvasútra ültetett néhány száz embert John Garcia és bandája, majd hintáztunk, sétáltunk, álmodtunk. Semmi fölösleges körítés, semmi flanc, semmi duma, csak a kőkemény stoner rock. Összekötő szövegek sem voltak, mindössze kb. kétszer szólalt meg Garcia az éneklésen kívül, így segítve a sok kis Odyssey zenei utazását. Ez a lüktetés, ez a végletesség, elszállás, mégis halálpontos profi játék úgy magával ragadott, hogy egy órán keresztül legalább az  időérzékem elhagyott, csak élveztem a lüktető, arculcsapós rockot. Ezzel azonban azt hiszem, nem voltam egyedül. Személy szerint azonban rettentően hiányoltam a legnagyobb kedvencemet, ami talán a legszebben példázza az egy dalon belüli zúzás-álmodozás váltást, a 50 million year trip-et, igaz a Gardenia-s kezdés, majd a 100° , a Supa Scoopa, a Demon Cleaner, az Odyussey, a Thumb, és a N.O., illetve a Hurricane némileg kárpótolt érte. És bár összességében atomjó volt a koncert, akkora élmény és zenei csemege volt, hogy nehéz szavakba önteni (és jön a szokásos, aki nem volt ott, nem tudhatja-szöveg, mert így van…), mégis vegyes érzelmekkel távoztam. Kicsit olyan volt, hogy „Oké, lenyomjuk a kötelezőt, aztán húzzunk a csába”, bár kétségtelen, hogy a „kötelező” erősen odatett. Számomra hűvös távolságtartással játszottak, a megközelíthetetlen stoner istenek voltak, mintha kívülállók lennének, ellentétben a PeCsa háromnegyedét megtöltő embertömeggel, akik javarészt ugyanazon az utazáson vettek részt, ugyanazzal a jeggyel. Ők pedig, mint valami asszisztáló külső szemlélők, akik miután megtették a dolgukat, csöndesen és angolosan távoznak. Ezt a kicsit fura elemet leszámítva, ami talán csak nekem tűnt fel, és tette ambivalenssé az egyébként rendkívül élménydús és remek koncertet,  tényleg azt mondhatom, hogy az egyik legnagyobb zenei élmény volt eddigi életemben. STONER!!!!