Sem a Mastodon, sem a Gojira zenéje nem győzött meg elsőre, később viszont már nem volt visszaút számomra. Szubjektív vélemény ugyan, de mind egyéni hangzását, mind zenéjét és üzenetét tekintve, úgy vélem, hogy a bayonne-i négyes jelenleg a színtér legminőségibb és legjobb zenekara. Számos műfaj éli reneszánszát és még ennél is több alműfaj született az elmúlt években, de olyan beskatulyázhatatlan és egyedi jelenség, mint a Gojira nincs még egy. Ha nem szereted a lemezeiket, akkor élőben kenik el úgy a szádat, hogy a füleden potyognak ki a fogaid. 2012-ben már meggyőztek ennek igazáról a norvégiai Stavangerben, s most Dublinban is megerősítették bennem a meggyőződést, hogy ők az ezredforduló Metallicája.

Írország egyik vezető groove metal hordája, a Dead Label melegítette be közönséget a Duplantier fivérek előtt. Sokakat meg is izzasztottak az Academy nézőterén, de bevallom engem ez a fajta zene hidegen hagy. Lehet rá ugrálni, lehet rá fejet rázni, de ennyi és nem több. A Celbridge környékén alakult trióra ugyan egy rossz szavam sem lehet, mert tisztességesen felkészültek és meg is tették a magukét, de két dal után már ki lehetett számítani, hogy mire számíthatunk az előadásuk végéig. Ha szereted mondjuk a Prong, Machine Head, Lamb of God típusú bandákat, akkor tehetsz velük egy próbát.

Miután kihunytak a fények, enyhén torzított gitárdallamok és bálnaének váltotta fel az átszerelés során kétszer is lejátszott valami noname metal zenekar cd-jét. Miután Franciaország büszkeségei egyenként beálltak a nagyérdemű elé, kapásból az egyik személyes örök favorit Ocean Planet-el kezdtek. Ha a dobhártya képes lenne az orgazmus elérésére, akkor az itt sorozatban történt volna meg. A világ egyik legszenvedélyesebb dala, sohasem fogom megunni. Az Óceán Bolygón tett spirituális utazás után a L’Enfant Sauvage Axe című száma következett. Tekintettel arra, hogy idén 10 éves a From Mars to Sirius, a megszokottnál több “bolygóközi szerzemény” került be a repertoárba. A Heaviest Matter of the Universe/Backbone kettősnél valamivel kevesebb lehetőség nyílt az elmélyülésre, annál több a headbangelésre és a pogózásra. Ajánlom valamennyi gitárospalánta figyelmébe ezeket a remekműveket, hogy megértsék, a tömény brutalitáshoz elég D-re hangolni a hathúrost, s nem feltétlenül kell 7- vagy 8-húros gitárral hajszolni a barnahangot. Az igen gyenge terjesztéssel büntetett kultikus debütáló Terra Incognita cd-ről csak a Love került be a programba, melynek végén a Remembrance zárása szolgált outróként. A Vad Gyermek címadója után a The Way of All Flesh leghosszabbja, a The Art of Dying következett. Mario fokozatosan kibontakozó, közönséghergelő dobszólója alatt a húrnyüvőknek volt pár perce kipihenni a vehemens fellépés okozta fáradtságot. A gerincroppantó Toxic Garbage Island és pszichedelikus felvezetővel együtt előadott Flying Whales alatt Christian, Joe és Jean-Michel, ha lehet, még jobban megőrült a deszkákon, mint a teltházas klub közönsége. A The Link-ről is előkerült egy tétel, ráadásul a kedvencem, a Wisdom Comes. Christian mondhatni az egész koncertet egy belső meditációval egybegyúrt transzállapotként élte meg, nem is lepne meg, ha csukott szemei mögött cirka 8 fényévnyi távolságot utazott volna lélekben a Marstól a Canis Mayor konstelláció Szíriusz csillagáig. Joe természetesen nem maradt le Jean-Micheltől, ami a nyaki gerinc koptatását illeti, s az egyes dalok között magasztalta a hálás közönséget. Marióra akár a francia Dave Lombardo jelzőt is aggathatnám, de a hasonlítgatásokat mellőzve inkább csak annyit mondanék, hogy amilyen nyugodt kis tündérbogár volt az interjú alatt, olyan eszét vesztett vadállatként őrjöngött az általa kifestett dobcucca mögött. Eljött a kötelező levonulás ideje, amit persze reflexből követett a gojira-kórus. Az Oroborus-al tértek vissza, ami a Morbid Angel World of Shit (The Promised Land) dala mellett az egyik legzseniálisabb tapping alapú mesterműve a metal szcénának. Ezer éve nem játszották, de feltehetőleg a jubileumnak köszönhetően ismét leporolták a World to Come-ot. Noha nálam a “bálnás lemez” úgy ahogy van 10 pont, de ha listát írtam volna arról, hogy a szülinapos lemezről melyiket hallgatnám meg szívesen élőben, akkor ez lett volna a lista végén. A hatás persze nem maradt el, többedmagammal lúdbőrzött a karom és a hátam. Legvégül Joe a műsor alatt állandóan cserélt Charvel Signature gitárjait egy Fender Telecasterrel váltotta le, hogy a The Gift of Guilt Gojirához képest gyengéd melódiáival búcsúzhasson el a tömegszörfölő, tomboló vagy éppen csukott szemmel, mosolyogva meditáló nagyérdeműtől.

Mint ahogyan a Dead Label basszeros/ordítós Dan megjegyezte, a Gojira koncert után az életünk már nem lesz a régi. Csak helyeselni tudok. Ez a nagy különbség a mai tucatzenekarok és egy Gojira között, hogy míg az egyiktől csak a füled sípol, a másik egy olyan élményt nyújt, amit örökké emlegetni fogsz és amit az etalon előadások között tartasz számon a jövőben. Mindez, valamint a szerény külsőség és valódi mondanivaló teszi ezt a francia kvartettet a jelenlegi mezőny tán legőszintébb jelenségévé. Bravo messieurs, bravo!