A 2009-es fergeteges Szigetes buli után, ismét hazánkba látogatott a világ egyik legkülönlegesebb és legenergikusabb zenekara, a 80-as, 90-es években milliókat megbabonázó Faith No More.Június 28-án a 20. VOLT fesztivál nagyszínpada adott otthont a zenekar turnényitó koncertjének, amitől ismervén a zenekar eddigi élő produkcióit, mindenki nyugodtan elvárhatta, hogy az idei év legnagyobb bulija lesz hazánkban…… így is lett.
15 éve már annak, hogy a Faith No More egyetlen egy albumot sem jelentetett meg, és koncertekkel sem zsúfolják tele naptárjaikat. Az Album of The Year hatalmas sikere után a zenekar pihenőpályára terelte magát, és ugyan reménykedtünk, hogy egyszer még meglepnek minket egy újabb albummal, de mára már biztosan tudjuk, hogy ilyen soha többé nem fog bekövetkezni, sőt arra is nagyobb tétben mernék fogadni, hogy élőben sem láthatjuk már őket hazánkban.
A tíz órás kezdés előtt félórával, már kezdett gyülekezni a nép a nagyszínpad előtti területen, jómagam is elfoglaltam helyem pár sorra a színpadtól a nézőtér közepén húzódó technikai folyosó korlátjánál, reménykedve abban, hogy Patton tábornok szokásához híven ismét a rajongói között fog mászkálni. (Sajnos nem így lett.)
érdeklődve figyeltem a színpaddíszítési munkálatokat, ugyanis a díszlet minden egyes eleme fehér volt, beleértve a hátteret, a monitorokat, az erősítőket, mindent még magukat a Road-okat is. Felkerült még több száz száll vágott virág is, teljessé téve a ravatali hangulatot. Tíz órára aztán zsúfolásig tele lett a nézőtér, de a zenekar még jelét sem adta annak, hogy itt ma ők koncertezni akarnak. Mint később kiderült, egy dob-mikrofon okozta technikai hiba miatt csúszott a koncertkezdés, és ezt kihasználva Mike Patton, még kicsit heverészett a backstage tv előtt, miközben a Németország-Olaszország Eb. elődöntőt nézte.
22:20-kor azonban már semmi sem gátolta meg a bandát abban, hogy felsétáljanak, természetesen ők is talpig fehérben a színpadra és majd másfél órában szétzúzzák idegrendszerünket. A Woodpecker From Mars felturbózott verziójával rendesen bekezdtek a srácok, mire jött Mike Patton és beleszőtte a dalba Tom Jones klasszikusát a Delilah-t. Imádom és tisztelem Tom Jones munkásságát, tudását, de talán még Ő maga sem tudta soha ilyen jól elénekelni ezt a dalt, mint ahogy most Patton tette. Innentől aztán jöttek természetesen az olyan jól ismert slágerek, mint a From out of Nowhere, az Epic vagy az azok által is ismert és szeretett Easy, akik eddig soha nem hallottak a zenekarról.(Van egyáltalán ilyen ember???) Roddy Bottum billentyűs, akit sokak a zenekar igazi agyának, és atyjának tartanak, hatalmas energiát sugározva magából, ugrál 35 év zenélés után is a színpadon, a Billy Gould, Mike Bordin ritmusszekció, az elmúlt 15 évben sem kopott meg egy cseppet sem, igaz Bordin a dobok mögött, mer nem vállalja annyira túl magát, mint régen és kevesebb cifrázással játssza el a dalokat. (Továbbra is zseniális látványt nyújt az őszülő rasztája ami több mint 25 éve már tökéletes állapotban egyben van. ) Jon Hudson gitáros ugyan csak 1996 vége óta tagja a zenekarnak, de az egy kiadott stúdióalbum és lejátszott pártucat koncert alatt bebizonyította, hogy ő is van annyira elvetemült zenész, hogy méltó utódja legyen Jim Martinnak. Mike Pattonről pedig ódákat lehetne zengeni. Egyértelműen ő a világ legjobb frontembere még akkor is, ha nem eszik cipőfűzőt a színpadon, és épp visszafogottabb hangulatában van, mint általában. Az ő exhibicionizmusával nem vetekszik senki sem, robbanékonysága, közönséggel való kommunikációs készsége páratlan a rock és metál körben. Nincs olyan zenét szerető ember, legyen az rocker, rapper, vagy diszkó zene párti, akinek ne esne le az álla, ha meglátja ezt a különc figurát a színpadon. Patton, a színpadon egyébként folyamatosan oldalra kacsintgatva figyelte a neki kirakott tv-n a német-olasz mérkőzést, és többször is hangot adott annak, hogy Ő az olaszoknak szurkol, nem véletlen, hisz Titi Zuccatosta személyében olasz neje volt neki. A Just a Man című számukat egyébként Mario Balotellinek ajánlotta, aki két góljával győzelemhez segítette kedvenc csapatát.
Visszatérve a koncerthez, számomra meglepő volt, hogy a megszokottnál keményebbre és vadulósabbra vették a figurát, a Digging The Grave, vagy a Gnetle Art of.. alatt például többször hihette az épp arra tévedő fesztiválozó, hogy egy black-metál koncertet lát, pedig erről szó sincs, egyszerűen csak a zenekar eklektikus stílusába még az ilyen elemek is tökéletesen belepasszolnak ugyanúgy, mint az operásabb dallamok. Két különleges dal is helyet kapott a repertoárban, még pedig a húsz éve nem játszott Why Do You Bother?, amit egyébként 1982 ben még Faith No Man néven írt a zenekar, illetve az utolsó stúdióalbum záródala a Pristina, ami a koncert zárótétele is volt egyben. Ez is azt erősítette meg bennem, hogy ez volt a zenekar utolsó fellépése nálunk, szépen elköszöntek egy igazi siratódallal tőlünk, a ravatalnak feldíszített színpadon, pont úgy, ahogy annak idején elköszöntek az albumkészítéstől is ugyanezzel a dallal még 1997-ben.
Napokba telt, míg kikecmeregtem a koncert nyújtotta sokkból, és meg tudtam fogalmazni gondolataimat. Ha megkérdeznék tőlem, hogy ez volt e az év koncertje, azt mondanám igen, sőt…
Ha megkérdeznék tőlem, hogy ők e a világ legszínpadképesebb zenekara, azt felelném Igen. Természetesen arra kérdésre, is igen lenne a válaszom, hogy Mike Patton e a világ legjobb frontembere.
Remélem nem lesz igazam, és láthatjuk őket még nálunk élőben, de mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy nézegesse a környező országok béli koncert dátumaikat, és ha teheti, menjen el rá, mert lehet ez lesz az utolsó lehetőség arra, hogy lássa mindenidők legkülönlegesebb zenekarát élőben, és olyan élménnyel gazdagodjon, amit soha de soha nem fog tudni elfelejteni.
Dallista:
Woodpecker From Mars
(With “Delilah’s” snippet by Tom Jones)
From Out of Nowhere
Land of Sunshine
Caffeine
Evidence
Last Cup of Sorrow
Digging the Grave
Epic
Easy
Cuckoo for Caca
Everything’s Ruined
The Gentle Art of Making Enemies
King for a Day
Ashes to Ashes
Just a Man
Ráadás:
Midlife Crisis
Mini, Mini, Mini / Et moi, et moi, et moi
(Jacques Dutronc cover)
Why Do You Bother?
(With “Niggas in Paris)
Ráadás2:
Pristina
