Ez nem volt e világi-Anathema koncertbeszámoló!

Október 23-án országszerte az 56-os Forradalom hőseire emlékeztek az emberek, de ettől még azért a könnyűzenei élet nem állt meg. Annyira nem, hogy az A38 hajón egy olyan kultikus zenekar lépett fel, akik a doom-metál stílus egyik alapvetései, akik ugyan már elhagyták a kezdeti keményebb gyökereket, de azóta is, vagy éppen ezért folyamatos teltház kíséri őket, amerre járnak. A jövőre 25 éves Anathema egyike azon kevés zenekarnak, ahol az érzelmek nem csak kísérő elemei a zenének, hanem a legalapabb építőkövei. Aki ismeri a liverpooli zenekar munkásságát, volt már koncertjükön, az tudja, hogy egy-egy dal amennyire jó, annyira megrázó is, különösen igaz ez az élő előadásokra. Ennek a tudatában, hogy biztosan nagyon mély érzelmi nyomokat fog bennem hagyni ez a koncert, vágtam neki az 56-os Forradalom emlékétől pezsgő városnak.

A kiírás szerint pontban este nyolckor az osztrák Mother’s Cake zenekar lépett a színpadra, hogy bemelegítse az akkor már majdnem zsúfolásig megtelt A38 közönségét. Bevallom, annyit tudtam csak odáig a csapatról, amit saját Facebook oldalukon találtam. Eszerint egy progresszív rock zenekart kellett volna kapjak erős funky beütéssel. Javítsatok ki, ha tévedek, de én ebben a progot csak elvétve találtam. Annál erősebben jelen volt viszont a 70-es évek klasszikus hard rock vonala, olyan előadók hatásaival, mint a Led Zeppelin, Jimi Hendrix vagy a korai Deep Purple. Talán a gitár-soundon éreztem némi Greg Lake hatást (Emerson, Lake & Palmer), ami miatt volt egy kis progresszív szájíze a dolognak, de kb. ennyi. A funky viszont annál jobban jelen volt.  Benedikt Trenkwalder basszer egyenesen egy Flea (RHCP) koppintás. Úgy mozog és úgy is játszik, mint a legendás Chili Paprikás kolléga. Mivel azonban színpadon már fenn volt az Anathema cucca, így számára a fél, vagy inkább csak negyed színpadnyi hely igen kevésnek bizonyult az őrült ugrálgatások közepette, ezért többször sikerült felrúgni a lábdob-mikrofont, vagy épp a saját molinójukba szaladt bele.  Mondjuk a szűk hellyel Yves Krismer gitáros-énekesnek is meggyűlt a baja. Alighogy feljött a színpadra, a gitárnyakat egy fordulás közben sikerült belevágnia a mikrofonjába. Persze ezek csak apró, megmosolyogtató dolgok, amik azért fontosak, mert ezután egy olyan koncert jön, ahol mosolyoghat ugyan az ember rengeteget, de az belül mélyen sosem lesz tiszta és őszinte.  A közönség egyébként élvezte a trió koncertjét, nekem egy ilyen főzenekarhoz kicsit túl vidám volt ez a fajta zene, bár be kell valljam, a záró Runaway tétel engem is elkapott. Arcletépő riffeket varázsoltak bele a srácok, igazi 70-es évek stílusban.

Ahogy vége volt a Mother’s Cake koncertnek, azonnal megkezdődött a színpad átszerelése az Anathema számára. Ugyan a dobok és a szintik már fenn voltak, de volt még egy-két olyan apró simítás, amire szükség volt.  Az A38 deszkái eltűntek, az egészet egy pontosan kiméretezett fekete-vörös szőnyeg borította, ahol még arra is ügyeltek, hogy a gitárok kábelei ügyesen eltakarva alatta fussanak. Inkább hasonlított az egész egy nagyi nappalijához, mintsem egy olyan helyhez, ahol pár perc múlva koncert lesz. A hófehér dobokat plexifal mögé rakták és még a zenészek italainak is külön üvegtartókat helyeztek ki. Majd ha ez még nem lenne elég, pár perccel a koncert előtt megjelent egy srác, kezében egy porszívóval, és az akkor már csordultig megtelt A38 közönsége előtt felporszívózta a lefektetett szőnyegeket.  Annyira steril volt az egész színpad, a látvány, hogy hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most rock koncertre jöttem, vagy az orvosi egyetem sebész docensei fognak végignézni egy vizsgaműtétet.
Mint írtam, időközben megtelt a hajó, de annyira, hogy esélyed nem volt a pultig vagy a mosdóba eljutnod koncert közben, ugyanis úgy nézett ki az egész, mint a délutáni csúcsban a 7-es busz. Kicsit kellemetlenül is éreztem magam, hiszen ha valaki felemelte a karját mellettem, tuti, hogy azzal a mozdulattal az én vesémet is leverte, de mindezen gondolataim azonnal elillantak, amikor az öt Anathema zenész kisétált a színpadra. Igen, kisétált, semmi intró, meg drámai bevonulás, egyszerűen csak integetve megjelentek, és elfoglalták helyüket. Igen, öt, nem pedig hat, ugyanis bevallom: fogalmam sincs, miért, de John Douglas dobos nem volt velük. Helyette az a Daniel Cardoso dobolt, aki az elmúlt két évben a billentyűs hangszereket és a számítógépes kütyüket kezelte a színpadon. Így viszont az a pozíció maradt szabadon, amit Daniel Cavanagh gitárosnak kellett betölteni, aki egyszerre kezelte a szintit és egyszerre gitározott. Az amúgy a csapat első számú gitárosának számító Daniel így megosztotta figyelmét, amiért a szokásosnál több gitár téma jutott Vincent Cavanagh énekes-gitárosnak is. Szóval rendesen felborult a megszokott egyensúly. De az Anathema tagok mindegyike egy multi hangszeres zseni, mindenki játszik mindenen, így nem okozott gondot ezt a hiányt áthidalni. Kerestem, hogy hova tűnhetett John Douglas, de nem találtam semmi erre utaló információt, mindenesetre a teljes európai turnén Cardoso dobol. Akinek egyébként az Anathema mellett számos más zenei projektje is van, és nem meglepő módon, mindenhol más hangszeren játszik. A színpadon tehát a Cavanagh fivérek, Vincent, Daniel és Jamie (basszusgitár), valamint Lee Douglas énekesnő és Daniel Cardoso. Ebben a felállásban kezdődött el az a koncert, ami minden jelenlévő életére, ha csak ideiglenesen is, de nagy hatással volt.

Mint már írtam, a csapat a doom metál vonalon kezdte a létezését, még Darren White énekessel, 1990 táján, majd White távozásával, az addig csak gitárosként szereplő Vincent Cavanagh lépett előre a mikrofonhoz és szépen lassan megkezdődött a zenekar zenei utazása.  Ami előbb a gothic, dark-rock világába csapott át, majd a kétezres évek közepétől szépen lassan letisztult és vált egy olyan sokrétű zenévé, ami már inkább hasonlít a Coldplay-es poszt-rock vonalhoz, de még mindig magán hordozza a doom és gothic világ azon stílusjegyeit, amitől az egész sokkal mélyebb és sokkal több lesz. Amitől az Anathema világa mind a mai napig egyedi a zenei piacon és hiába teátrális és giccses az, amit csinálnak, de mégis megérint, magával ragad és sajnos, ha nem vagy az átlagnál erősebb lelki állapotban, akkor simán beszippant és felőröl.
Hiába a zenei változás, amit az elmúlt években egyre erősebben mutat a zenekar, albumról albumra, az Anathema sosem tartozott azon zenekarok közé, akik megtagadják a múltjukat, így sokszor, és viszonylag sokat játszanak a régebbi időszakból is. Sajnos most viszont ezt nem tették. A kétórás koncert gerincét az idén megjelent Distant Satellites lemez adta, de a sorban előző Weather Systems és a 2010-es We’re Here Because We’re Here is nagy számban képviseltette magát. De azért kaptunk a 2003-as Natural Disaster-ről is két dalt, ami az Anathema történetének egyik legletisztultabb, legmocskosabb korongja, illetve a záró Fragile Dreams-zel visszanyúltak a 99-es Alternative 4 lemezhez is, ami meg szerintem a legjobb Anathema lemez, amit valaha készítettek.
Itt gyorsan leszögezném, hogy talán a setlist az, ami egy kicsi negatívumot hagyott maga után. Imádom az új lemezeket is, különösen a Weather Systems-t, de azért a jó Judgement lemezt így kihagyni, már-már bűnnek számít nálam.

De ennyit arról, hogy mi kellett volna még, jöjjön az, ami volt. Nehéz szavakba önteni azt, amit ott láttunk, hallottunk.  A Distant Satellites lemez első két dalával szépen lassan elindult valami, ami szépen lassan építkezett a koncert alatt felfele, és ami többször is katartikus csúcspontban tört ki, hogy aztán kicsit visszaessen, majd újra meginduljon felfele. Nem számított az sem, hogy alig pár hónapja van csak kint a lemez, ahogy elkezdte a The Lost Song Part 1-t énekelni Vincent, egyből a hajó teljes közönsége csatlakozott hozzá. Az újkori Anathema egyik legnagyobb előnye, hogy Vincent mellett énekel testvére, Daniel, illetve az – nincs rá más szó – angyali hangú Lee Douglas énekesnő is.
Ők hárman olyan harmóniát képviselnek, amire csak azt lehet mondani, hogy földöntúli. Mintha nem is ezen a világon lennél. Annyira tökéletesen harmonizál egymással a három ének, és hozzájuk a hangszeres játékok is, hogy nem túlzás azt állítani, hogy ez már giccses. De ez mégsem érdekel senkit, mert az Anathema több, mint egy egyszerű giccs parádé. Van benne érzés, van benne valami plusz, ami miatt nem lehet az egészet nem szeretni. Van benne egy feloldhatatlan ellentét, amiért az egész kicsit szürreálisnak hat, és ami miatt csak percekkel, vagy akár órákkal a koncert után csapódik le benned az egész, ami aztán hosszú-hosszú ideig nem hagy nyugodni. Ez a – jelen esetben – öt zenész úgy mozog a színpadon, úgy kommunikál a közönséggel, hogy legszívesebben mindegyiket örökre a legjobb barátaid közé raknád. Mosolyognak, kedvesek veled, és mivel a hajón nincs a színpad és a nézőtér között fotósárok vagy biztonsági zóna, így akár közvetlen is odajönnek hozzád, lepacsiznak, hozzád szólnak. Olyan életerő és jókedv sugárzik belőlük, ami rád ragad, és arra késztet, hogy koncert végéig velük mosolyogj, énekeld velük a dalokat, és együtt változtassátok az egész A38-at egy őrült katlanná, ami több száz ugráló, éneklő emberrel együtt ringatózik a Duna vizén.  Nem hiába mondják azt sokan, hogy az Anathema egy több száz, esetenként több ezer tagból álló zenekar, ahol a közönségnek legalább akkora súlya van az egység kialakításában, mint a színpadon állóknak. Noha a csapat zenéje otthon hallgatva is magával ragad, mert nagyon mély érzelmi töltetek vannak a dalokban, ha ez élőben szólal meg úgy, hogy több száz társaddal üvöltöd végig a koncertet, akkor teljesen más az egész. Nem érdekel, hogy hol vagy, nem érdekel, hogy amúgy milyen napod volt, nem számít mi vár otthon. Nem is vagy igazán ebben a világban, ezen a bolygón, egy új dimenzióba, egy új közegbe kerültél, ami a koncert első hangjától az utolsóig tart, és amiből utána visszazuhanni a valóságba fájdalmasabb, mint szinte bármi más.  Mert akármennyire is érzed magad jól, akármennyire is ragad el az Anathema különös hangulata, akármennyire is azt látod, hogy a zenészek a színpadon fülig érő mosollyal csinálják azt, amit a legjobban szeretnek, valójában az egyik legszomorúbb és legsötétebb zenéjére bulizol éppen. És pontosan ez a szomorúság, kilátástalanság, sötétség az, ami, ahogy vége a koncertnek, és kitisztul a fejed, szíven üt. Ott volt végig azalatt a két óra alatt, míg tartott a buli, de az elsöprő hangulat nem engedte felszínre törni, de most, hogy vége, hogy újra a saját gondolataidban vagy, úgy robban ki belőled, mint az 56-os felkelőkből a harag. Nem tudod koordinálni, egyszerűen belülről felőröl és teljesen elemészt. Én is azon gondolkodtam, megéri-e így egyáltalán az egész, van-e értelme elmenni egy olyan koncertre, ami sokkal mélyebbre taszít, mint ahol előtte voltam? De arra jutottam, hogy idén ennél semmi sem érte meg jobban számomra. Nem számít, hogy mennyire fájdalmas az, amit okozott, nem számít, hogy csak egy újabb sebet tépett a lelkemen, azt a két órát semmi pénzért nem volt szabad kihagyni. A túlfűtött hangulat, ami bent uralkodott, amitől az egész hajó egyszerre mozdult meg és amitől az amúgy nyugodtan és lassan hömpölygő folyón hullámokat vert a hajó gyomrában önfeledten bulizó több száz ember, ismét egy olyan élménnyel gazdagított, amit soha nem fogok elfelejteni.

Vincent nem győzött hálálkodni azért, amit itt kaptak, és noha nem az A38 a legnagyobb hely, ahol ők teltházzal játszanak, de ennek a kicsi és különleges helynek van egy sajátos hangulata, amiért az Anathema imád ide jönni, és amiért nem győzték taglalni, hogy miért is ez a legjobb koncertjük az egész turné során. Amikor az Untouchable Part 1-nél először megdörrent a közönség hangja, azt láttam Lee Douglas énekesnő szemében, hogy teljesen meghatódott. Úgy álltak ott a színpadon, hogy magukat is alig hallották. Mintha több tízezres tömeg énekelt volna, úgy remegtek a hajó falai. Aztán ez az érzés még megannyiszor előfordult az est során. Láttam már sok-sok Anathema koncert felvételt youtube-on, de sehol nem reagáltak így a zenészek a közönségre, mint itt. Az, hogy közvetlen ott voltunk velük, hogy ha akartak megérinthettek minket, teljesen más helyzetbe hozta az amúgy is nagyon közvetlen és kedves srácokat. Nem egy tipikus koncert volt, inkább mintha egy forró nyári estén, egy magányos kis tisztáson a tűz mellett énekeltünk volna együtt velük. Egy teljesen izolált világba kerültünk mi is és ők is, amiből sajnos azonban kénytelenek voltunk visszatérni az est végén.
Nehéz lenne kiragadni külön pozitívumokat a koncertből, mert az egész úgy volt egyben tökéletes, ahogy. De azért volt pár, számomra a különlegesnél is különlegesebb rész. A már említett Untouchable nóta mellett, a Closer és a Distant Satellites dalok alatt igazi elektronikus diszkó-rock tánctérré változtatták a hajót, amit a gyönyörű Natural Disaster tört meg, ahol lekapcsolták a színpadi fényeket és megkértek minket, hogy mindenki világítson a telefonjával. Lee Douglas énekesnő pedig olyan érzelmekkel a hangjában énekelte el a dalt, ami szerintem mindenkit meghatott, a közönségtől kezdve, a technikusokon át egészen a pultban dolgozókig, miközben több száz telefon ragyogta be a hajó gyomrát, mintha csak gyertyák pislákolnának a sötétségben. A végén pedig jött a Fragile Dreams, a klasszikus Alternative 4 lemez egyik legjobb tétele, amire aztán teljesen megőrült mindenki. Az embereket itt már egyáltalán nem érdekelte, hogy nincs hely, mindenki táncolt, ugrált, próbált előrébb furakodni. Végleg elvesztettük a valóságérzetünket, ami sajnos hamar visszatért ezután, ugyanis ez volt az utolsó dal. Persze az outro sem fog elveszni a feledés homályában, hiszen a Beatles örök klasszikusára, a Twist and Shoutra kaptunk még egy, a színpadon táncoló és éneklő zenekart, akik ahelyett, hogy meghajoltak volna és levonulnak, együtt énekeltették velünk végig saját szülővárosuk leghíresebb zenekarának dalát. Énekelt mindenki, Vincent, Jamie, a két Daniel és Lee is, majd Vincent megfejelte azzal az egészet, hogy úgy döntött, ő most bizony body-surfölni fog, amihez persze a közönség asszisztált, és örömmel adogatta végig a teremben a zenészt.

De sajnos ezzel vége lett, és a tömeggel együtt én is elindultam haza, és hirtelen, ahogy már írtam, előtört az a szomorúság, amit legbelül ez a zene okoz. A túlfűtött hangulatú buliból, a fagyos valóságba kerültem, ami nem két óráig tart, mint a koncert, hanem sokkal, de sokkal tovább. Napokig, hetekig, akár hónapokig. Hosszú-hosszú percekig bámultam a rakpartról a csendesen hömpölygő sötét folyót, és próbáltam felmérni, mennyi pusztítást okozott bennem ez a két óra.

Nagyon nagy buli volt, hátborzongató, gyönyörű, emberfeletti, de ugyanakkor pusztító, kegyetlen és egy igaz lelki gyilkos is. Egyetlen szóval összefoglalva: „Szomorúszép”. Mégsem bántam meg, hogy ott lehettem, mert ezt kihagyni nagyobb fájdalom lett volna, mint amivel ez a zene maga jár. Hiába a pici csalódottságom a setlist hiányosságai miatt, ez volt a tökéletes koncert, a tökéletes helyen. Köszönjük a Negative Artnak, hogy ezt lehozták nekünk és természetesen köszönjük az Anathemának, hogy most is, mint mindig, a legjobbjukat nyújtották és úgy hatottak a lelkünk mélyére a zenéjükkel, ahogy csak nagyon kevesen tudnak ebben a szakmában.

Setlist:

The Lost Song, Part 1
The Lost Song, Part 2
Untouchable, Part 1
Untouchable, Part 2
Thin Air
Ariel
The Lost Song, Part 3
Anathema
The Beginning and the End
Universal
Closer

Ráadás:
Firelight
Distant Satellites
A Natural Disaster
Fragile Dreams

További képek az Anathemáról: ITT!