Az első igazi rügyfakasztó időjárással együtt megérkezett tehát hozzánk az Európai Killfest turné, aminek első fellépője a belga After All volt. A vadonatúj énekessel (Sammy Peleman – előtte September Syn) és basszerossal (Frederik Vanmassenhove – előtte Aborted) nyomuló csapat immáron hét nagylemezzel büszkélkedhet, de most épp a legújabb – Becoming the Martyr című – EP-jüket népszerűsítették. Karcsú, fél órányi játékidőbe több nem is igazán fért volna bele. Zenéjük számomra tetszetős volt, úgy definiálnám, hogy valódi old-school típusú thrash metal némi speed és power beütéssel, meghintve cseppnyi klasszikus heavy metallal. Teljesítményük dicséretes, de a rocker Vin Diesel kinézetű énekes Rob Halford (Judas Priest) stílusú sikításai kicsit soknak tűntek. Nem mintha bajom lenne ezzel, de én speciel egy kicsit kevesebbel is beértem volna. Nagyon tetszett Christophe Depree gitáros játéka, aki pedig egy fiatalabb kiadású Dino Cazares-re (Fear Factory) hajaz. Szóval tré hangzás ellenére is jó műsort adtak, csak így tovább!
Érthetetlen okokból az 1984-ben alakult San Fransisco-i Heathen valahogy elkerülte a figyelmemet – eddig.
Igazi underground társulat, megalakulásuktól napjainkig – cirka 27 év alatt – három egész darab nagylemezt hoztak össze, viszont nagyon jó zenét nyomnak. Nem tudom, hogy ők jártak-e már valamikor nálunk, de azt tudom, hogy rajongótáboruk lelkesen fogadta a csapatot és itthoni népszerűségüket bizonyította, hogy sokan énekelték együtt szerzeményeiket a kopasz David R. White-tal. Csak megjegyzem, hogy szívesen megnéztem volna őket 1988-ban Paul Baloff-al (Exodus, Hirax), mert ő is énekelt ám ebben a bandában! Bizony! Sajnos ezt már sohasem fogom megtapasztalni, mert Baloff mester 2002-ben a stroke egyik áldozata lett. R.I.P. Paul! Míg az After All műsora alatt csak lézengtek az emberek, az egyre nagyobb létszámúra dagadó közönség itt kezdett el kicsit jobban mozgolódni, de erre a későbbiekben visszatérek. Feltűnt, hogy az egyik gitáros nagyon ismerős nekem, aztán végül leesett, hogy Lee Altus áll előttem a színpadon, akit régebbről az Exodus-ból (is) ismerhetünk. Gondolom, hogy aki szereti és látta is őket, annak nem kell ecsetelgetnem, hogy ezek a dolgok mit jelentenek, aki meg eddig kihagyta – mint én is – az sürgősen kaparintsa meg magának a banda kiadványait, mert megéri. Szóval így elsőre tökéletesen meggyőztek az előadott tételek, bár nekik sem jutott kevés harminc percnél több műsoridő. Megtetszett a Heathen!
A legújabb lemezét (Day of Reckoning) turnéztató német thrash legenda már nem először járt nálunk és eddig még nem okoztak csalódást. Most sem. Igaz, a rengeteg klasszikus Destruction szerzemény mellé már nem nagyon fértek be vadiúj nóták a szűkreszabott műsoridejükbe, kivétel a Hate is My Fuel. Jó, ha 45 percet játszottak és úgy gondolom, hogy a banda metal színtéren való elhelyezkedésének szempontjából ez – akárhogy is nézzük – nagyon sovány eresztés. Még egy fél órát nyugodtan rátehettek volna, de hát a szabály, az szabály és főleg a szerződés, az szerződés, mi meg maradtunk “éhesen”. A számok kiválasztásakor jó döntés volt a Tears of Blood, a Thrash ’til Death, a Devolution, a Nailed to the Cross és a The Butcher Strikes Back tételek mellé beszúrni az olyan nagyokat, mint a Curse the Gods, a Bestial Invasion, és az elmaradhatatlan Mad Butcher. Velem együtt bizonyára akadtak sokan, akik hiányolták az Invicible Force, Reject Emotions, Life Without Sense, Death Trap, Tormentor vagy akár a Release from Agony (és sorolhatnám még) című tételeket. Sajnos ezek már nem fértek bele a keretbe. Szerencsére ez a hangulaton már nem tudott rontani, erősen megindultak a headbangek, a nagy tombolások és mivel végig elöl álltam, tudom, hogy ez még mindig nem a csúcs volt ezen az estén. Frissen a csapatba került dobosunk, Vaaver haver kicsit mintha még koncentrált volna egyes daloknál, de összességében nagyon jól hozta a tőle elvárt tempókat. Mike egy igazán laza, profi gitáros, mellesleg szinte semmit nem változott az utóbbi 29 év alatt, hacsak nem lett még egy kicsit soványabb, szikárabb, mint régen. Örök fiatal, nem hagy nyomot rajta a múló idő, leszámítva néhány ráncot. Schmier régi kinézetéhez képest sokat változott, még mindig olyan, mint egy öregebb kiadású Shagrath (Dimmu Borgir). Ha nem tudnánk, hogy ő az, nem ismernénk fel. A koncert tökéletes, a hangzás elmegy kategória, de – ezt nem győzöm eleget hangsúlyozni – több Destruction játékidőt szeretnék!
Sajnos az Overkill-t még eddig sosem sikerült élőben elcsípnem, pedig már harmadszor jöttek Magyarországra, de ez leginkább a saját hibám. Éppen ezért most – főleg ilyen párosítással – kihagyhatatlan és épp időszerű esemény volt számomra. Ezért úgy vártam már a koncertet, mint a messiást. Azonnal az első szám elejétől az utolsóig hihetetlen zúzda alakult ki a nézőtéren. A nagy lökdösődésben alig sikerült néhány értékelhető fotót készítenem, de ez nem szegte kedvemet. Nagyon állat volt! Ezen nem is csodálkozom, hiszen a New York-i old-school veteránok nem kisebb horderejű thrash csapássokkal bombáztak minket, mint a Rottento the Core , a Wrecking Crew, az Infectious, a Bastard Nation, az Ironbound, a Blood Money, az Old School, az Elimination, az elmaradhatatlan Hello from the Gutter, a felturbózott Hammerhead és az örök záró tétel, a Fuck You! Bizton merem állítani, hogy az Overkill a világ egyik legjobb koncertzenekara. Ebben nem kis része van Bobby ‘Blitz’ Ellsworth énekesnek, aki idén május 5.-én tölti az ötvenkettőt és 2002. júniusában egy német koncert során túlélt egy agyvérzést is. Mindezek ellenére huszonéveseket megszégyenítő állóképességgel, szálkás izomzattal és kockás hassal olyan intenzitással pörög, ugrál a színpadon, mintha még csak 30 lenne, de nem is néz ki többnek. Hatalmas fazon, óriási dalszerző, énekes, előadó MŰVÉSZ! Igen, így csupa nagy betűvel! Lehengerlő előadásmódja azonnal magával ragadja a nézőt, de ez nem csoda hiszen volt ideje bőven tapasztalatot szerezni, mivel ő és bandája immár harmincegy éve jelen van és bitorolja a metal zenei élet csúcsait. A 2001-től (Derek ‘The Skull” Tailer) és 2005-től (Dave Linsk) aktuális gitárosok nagyon jól hozták a tőlük elvárható formát. Nekem ‘The Skull’ játéka jobban tetszett, mert kollégájával ellentétben sokkal aktívabban nyomta a show-t. Dave többnyire csak vicsorgott, mint egy veszett kutya, addig Derek gyerek pörgött-forgott, mint a motolla. Őszintén szólva a dobfelszerelés, a szárazjég köde és a fények kombinációja révén Ron Lipnicki dobosból nem sokat láttam, csak hallottam. Ahhoz, hogy véleményezzem játékát ez elég is volt. Szerintem szanaszét csapta a kutyabőröket. Természetesen nem lehet említés nélkül hagyni a másik alapítótagot és hatalmas arcot, Carlos D.D. Verni basszerost, aki jellegzetes pókforma bőgőjét térd alá lógatva betonozta be füleinket és folyton olyan arckifejezéssel nézett ránk, hogy: “Na mi van öreg? Ezt kapd ki!” Kikaptuk! Emlékezetes marad.Örök hála érte!
Sok nagyon jó buli volt és még lesz is idén, de megelőlegezhetem, hogy a “legjobb koncert” kategóriába jó eséllyel pályázhat ez a rendezvény. Köszönjük mindenkinek, aki részt vett abban, hogy egy újabb óriási metal élménnyel lehettünk gazdagabbak.
“We don’t care what you say! Fuck you!”
by GABO
